A 80-as évek Magyarországán járunk. Általános jólét, balatoni nyaralás, lángosozás, minden olyan idilli. Csak a háttérben mocorog valami, amitől kellemetlenül érezzük magunkat. A pszichiátria zárt osztályán egykor egészséges képzőművészek, zenészek, újságírók és olyan embereket találunk, akik nem akartak megfelelni a rendszernek, dörömbölnek az ajtón és a hangjukat próbálják hallatni. Szerencsére történelem órán nem tanultunk erről, ezért „nem is volt ilyen”.

Az Eltörölni Frankot című filmben egy fiatal punkzenész útját követjük végig a lázadó zenésztől, a művészet szabadságáért harcoló hősön át, a végletekig megtört emberig. Mindezt egy olyan országban, ahol a Szabad Európa Rádiót alig lehet fogni, viszont a propaganda úgy folyik a rádióból, mint a hegyi patak tiszta vize.

A film kategóriáját tekintve történelmi dráma és 16 éves kortól ajánlott. Ezen a ponton nem tudom, hogy velem van-e a baj, de mint a legtöbb kritikám esetében ezt a besorolást is alacsonynak tartom. Olyan rémisztően vizuális módon mutatja be a mentálisan lerombolt emberek és az emberi kiszolgáltatottsággal való teljes visszaélést, hogy nem hiszem, hogy bárkinek is könnyű lenne feldolgozni ezt a vegytiszta emberi gonoszságot.

Egyszerű, és nagyszerű, de nem is olyan egyszerű

A film több szempontból is nevezhető egyszerűnek, ahogy azt Mateusz Tarwacki is említette, briliánsan egyszerű. A cselekmény viszonylag rövid idő alatt játszódik és ez alatt az akkori rendszer elnyomását teljesen megéljük Frank karakterén keresztül. Itt érdemes kitérni a Frankot alakító Fuchs Benjáminra, aki bár International Starlight Cinema-díjat kapott a Velencei filmfesztiválon alakításáért, foglalkozását tekintve nem színművész. A film során végig önmagát alakította és ettől olyan hiteles az alakítása.

Bár a főszereplő maga is egy zenész, a történet szerint ha jól számoltam, összesen háromszor volt zene, az is inkább a történet részeként jelenik meg, mint a kívánt hatás elérése végett. Háttérzenével tehát a film egyáltalán nem játszik, sokkal inkább arra gyúr, hogy a vászon részének érezzük magunkat. Hogy halljuk a meggyötört emberek szuszogását, a hangosbemondóból üvöltő propagandát, vagy akár a pszichiátrián kezeltek terápiás betegek „koncertjét”.

Frank mellet a történet szempontjából még nagyon fontos karakter a Blénesi Kincső alakításában megjelenő, „néma” lány, Kiss Hanna akivel együtt élik meg a zárt osztály poklát. Nagyon szép kötődés alakul ki kettejük között, ami egy zseniális írói eszközön keresztül teljesedik ki.

Koszos utcák, magányos operatőrök

A film egyszerűsége a látványra is vonatkozik. Sötét és piszkos látványvilággal operál a film, ami tökéletesen megfelel a film hangulatának. A film rendezői változata azonban fekete-fehér, ezzel is egyfajta nemes egyszerűséget képviselve. A kameramozgás és a film vágása sincs túlbonyolítva, nagyrészt statikus kameraszögekkel, vagy egy operatőr távlatából tekintve. Mindezt azért, mert nem a látványon van a hangsúly.

A film látványa épp azért olyan egyszerű, hogy az ember megélhesse a sok szörnyűséget, amin a szereplők keresztülmennek, és legyen a nézőnek alkalma átgondolni a legfontosabb kérdéseket. Az egyszerűséget, amit a látvány ad, ellensúlyozza a mögötte megbúvó emberi érzelem és értelem, amiért valóban megéri megnézni ezt a filmet.

Nekem kifejezetten tetszett, hogy a zene csak akkor volt jelen mikor az ember alkotott. Az egyik jelenetben Frank egy amolyan titkos kulturális rendezvényen vesz részt, ahol mi a kamerán keresztül körülnézhetünk. Egy pillanatra elengedjük a korszak fájdalmát és a főszereplő szenvedését. Az egyik sarokban egy lány a vasfüggönyt fricskázza ki, feltételezem saját versével, a falon egy Lenin karikatúra, a kanapén néhányan füveznek, a melegek önmaguk lehetnek, szól a zene, az egész hely színes és úszik a fényben. Majd kimegyünk az erkélyre és meglátjuk, hogy a titkosrendőrség ott áll és hirtelen visszazökkenünk a szomorú valóságba.

Történelmi hitelesség

Mivel a korszakban többször is előfordult adatmegsemmisítés, ezért Fabricius Gábornak, a film rendezőjének rendkívül nehéz dolga volt a hiteles információk gyűjtésével. A korszakot a legtöbben a jólét vakító fényében élték meg, ezért sokaknak szilárd meggyőződésük, hogy a film fikció és ilyen valójában Magyarországon nem történt. Ezért készült egy háromrészes dokumentumfilm sorozat Túlzott igazságérzet címen, amely elmagyarázza a film történelmi hátterét. Főleg a szkeptikus olvasóknak ajánlom.

Összegzés

A film 99 perce alatt rengeteg érzelem átfolyik az emberen. Végignézzük, ahogy egy embert a hatalom a saját eszközeivel próbál eltörölni. Bebörtönzés, verés, megvásárlás, kiutasítás, leszedálás, mindez a szemeink előtt a vásznon. Fontosnak tartom kiemelni, hogy én a színezett verziót láttam, de a fekete-fehér változatot is megnézem.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezt a filmet vártam a legjobban idén, és az eredmény minden várakozásomat felülmúlta. Azoknak ajánlom, akit érdekel a tabuk feltárása erről a korszakról, szereti a drámai műfajt, és érzelmileg elég érettnek érzi magát arra a kihívásra, hogy teljes nyitottsággal leüljön és megpróbálja befogadni, feldolgozni és megérteni a film üzenetét.