Kulissza

Ember a Dűne mögött – A könyv és hatása

Nem csak karácsonyig nem kell már olyan sokat aludni, de az oly sokak által várt Dűne film megjelenéséig sem. Ma pontosan 101 éve, hogy megszületett Frank Herbert, aki megírta a sci-fi klasszikust, amiből a filmet adaptálták. Ideje, hogy megnézzük, hogy jutott el Herbert a megírásáig, és miért is van olyan nagy jelentősége ennek az irodalmi monstrumnak.

Dűne angol borító

Sterling E. Lanier szerkesztő volt a Chilton Books kiadónál, mely többnyire a kereskedelmi magazinjairól, és a gépjármű szerelési kézikönyveiről volt ismert. Lanier maga is író volt, szívesen olvasgatott különböző sci-fi magazinokat. Az egyik ilyen az Analog elnevezésű magazinban – mely eredetileg 1930-ban jött létre Astounding Stories of Super-Science néven -, lelt rá egy 1963-ban elindított folytatásos sztorira, mely rettentően megtetszett neki.  A Chilton Books szerkesztője már régóta szeretett volna próbát tenni a fikciós irodalommal, és ez a sztori jónak látszott arra, hogy elkezdje a sort, így lerakott a szerzőnek egy 7500 dolláros előleget.

A szerző Lanier hatására kicsit kijavította a szöveget, majd viccesen megjegyezte, hogy talán át kell majd nevezniük a könyvet arra, hogy “Miként javítsunk meg egy ornitophtert”, utalva az egyik légi járműre a sztoriban, és arra, hogy milyen kiadványokban jeleskedik a Chilton Books. Az átnevezésre nem volt szükség, de az 1965-ben kiadott könyv, egyáltalán nem lett bestseller. Laniert a kiadást követően egy évre kirúgták a gyenge eladások, és a magas kiadási költségek miatt. Talán annak a húsz kiadónak volt igaza, akik Lanier előtt visszautasították a kiadásra szánt kéziratot? Korántsem, ez a könyv ugyanis a sci-fi irodalom legmeghatározóbb műve, a Dűne volt.  

Frank Herbert, a Dűne szerzője

A Dűne megírása alatt a szerző, Frank Herbert nem keresett jól. Herbert Washington államban nőtt fel, ahol a háború vége után jelentkezett a Washingtoni Egyetemre. Bár diplomát sosem szerzett –  mert csupán azokra a tárgyakra tudott koncentrálni, melyek igazán érdekelték -, egy hozománya mégis lett ennek az időszaknak, ez pedig a második felesége volt, Beverly Ann Stuart. Az 1960-as évek elején Herbert felesége volt a fő kenyérkereső, miközben ő újságírói, reklámszövegírói munkából igyekezett biztosítani a napi megélhetést. Herbert nagy művének megírása nem tipikus regényírói fordulatokkal indult, hanem inkább egyszerű újságírói munkaként. 1959-ben felkérték, hogy írjon cikket az Oregon megyében található homokdűnékről, mikor az Egyesül Államok Mezőgazdasági Minisztériuma rájött, hogy azok vándorolnak, ám ez a cikk végül sosem készült el.

Az átlagos újságcikket meghaladó anyag, hat évnyi írást és kutatást hozott magával, homokdűnékről, sivatagról és kultúrákról. Mire Frank Herbert eljutott eddig a pontig, már nem kezdő író volt. Első könyve a Under pressure 1955-ben jelent meg hasonló sorozat formájában, mint a Dűne első verziója, majd később kiadták könyvként is. Az 1956-os Tengeri Sárkány írása közben Herbert érdeklődése jól láthatóan mozdult a sci-fi történetek oly gyakori tudományos-technikai vonulatáról, a társadalom összetételének boncolgatása felé. Tetemes mennyiségű jegyzetet szentelt a kutatásra, és a könyv írása arra ösztönözte, hogy munkáiban a témái egyre jobban megvilágítsák az olyan területeket, mint a vezetők és igazgatás pszichológiája, vagy a vallás. Nyilvánvalóan ez a fajta szemlélet és hozzáállás áthatotta a későbbi munkáit az újságírásban, és áthatotta a fikciós irodalmat is, melyet művelt. Míg kutatást végzett ahhoz a bizonyos cikkhez, amivel megbízták, Herbert elképzelt egy olyan hatalmas tájegységet, melyet végig sivatag borít. A kérdés, amely értelemszerűen adta magát, a következő volt: milyen társadalom alakulhat ki, egy ilyen helyen? 

A Dűne világa

Hogy mi lehetett annak az oka, hogy Sterling E. Lanier olyan csúfosan elbukott, annak ellenére, hogy a könyv amibe belefektetett jelenleg a zsáner egyik ősaggastyánja, az több pilléren állt. Először is a Dűne nem volt egy vaskos könyv, amit az emberek a metrón ülve tudtak olvasgatni a munkahelyükre tartva. Másrészt akkoriban nagy sikernek örvendtek a sci-fi ponyvák, a Dűne ettől jóval komplexebb volt. Persze a legnagyobbak is ekkor léptek porondra, Heinlein, Clarke, vagy Bradbury, de a masszív tömeg a könnyed ponyvák rajongója volt. Az olvasók tudatát a Flash Gordon képregénykockák és a filmeken látott nagy szemű szörnyek határozták meg. Ez utóbbi mellesleg az 1933-ban nagy sikert arató King Kong filmnek volt köszönhető. Persze az is tagadhatatlan, hogy az 1932-ben megjelent Aldous Huxley kötet, a Szép új világ jelentős hatást gyakorolt az egész sci-fi irodalomra.

Mindezek mellett nehéz kizárni, hogy az írókat alapvetően határozzák meg az olvasmányélményeik. Valószínűleg Herbert Dűnéje sem lenne, legalábbis nem ilyen formában ahogy ma olvassuk, ha nem lenne előtte az az irodalom, ami meghatározta a huszadik század közepén élő sci-fi közeget. Az 1930-as években, még ponyva beütésük ellenére, sok hatást gyakoroltak a sci-fi-ről kialakult képre ezek a szerzők. A teljesség igénye nélkül, E.E.Doc Smith Triplanetary című regényében két szuperfaj hadakozik egymással a hatalomért az univerzumban, meghatározó sztorija volt azoknak az éveknek, érdekes előfutára a Dűnének. H. P. Lovecraft, akit gyakran a horror zsánerébe pakolunk, 1936-ban megjelentette Az őrület hegyeit, ami a sci-fire is jelentős hatással volt. Az 1940-es években megjelent Isaac Asimov Robot, vagy Alapítvány történetei, Ray Bradbury Marsbéli krónikái mind meghatározhatták azt, hogy miként gondolkodik a zsánerről egy író, aki világűrbeli kalandokba hajigálja a karaktereit.

Homokféreg a távolban

Yevgeny Zamyatin 1921-ben megjelent disztópikus regénye a Mi, a huszadik század legmeghatározóbb könyvét inspirálta, azt a bizonyos Gerorge Orwell által írt 1984-et, amely ma is újrakiadások tucatjait éli meg. Érdekes megjegyezni George Orwellről beszélve, hogy ezek a regények mennyire bebetonozták magukat a kultúrába. Orwell Állatfarmja 1945-ben jelent meg, most pedig úgy néz ki Andy Serkis következő rendezése a Venom második része után egy Állatfarm adaptáció lesz, ami a  mai napig megáll a lábán, szomorú konstalálni, hogy a témája is. Kizárhatjuk tehát, hogy Herbert művét nem inspirálták ezek a művek akkoriban? Cseppet sem.

Mindenesetre tény, hogy a könnyed szórakozást megcélzó művek mindig könnyebben szerzik be a közönségüket, mint a komplexebb, nehezebben befogadhatóak. Véletlen sem akarok a kettő közé minőségi mérleget rakni, de a Dűne megjelenése után, igen lassan szerezte be a közönsége tagjait. A könyv a gyors akciók helyett, azoknak a következményeire fókuszál, amely miatt az interpretációja véletlenül sem olyan könnyű, mint más regényeké, és ez sokat közrejátszhatott abban, hogy rázós indulása volt. A zsáner meghatározó eleme mindig is a technológia volt, és a fikció mindig reagált, sőt olykor meg is jósolta a valóságot. Az 1959-ben a Hold felszínére jutó Luna 2-es lehetővé tette, hogy az emberek elkezdjenek álmodozni a világűr meghódításáról. Ahogy az emberiség fejlődött a technológia terén, az irodalom úgy reflektált erre. Herbert viszont a technológia helyett a társadalmat, a sztorit és a karaktereket helyezte a középpontba. Na persze, a folytatás sem volt göröngyöktől mentes. A Dűne Messiássa, a sztori következő része, hasonlóan nehezen találta meg a platformját, mint az eredeti. 

Homokféreg a Dűnén

Annak ellenére, hogy az első rész nehézkesen indult, nagy hatással volt Frank Herbert életére a megjelenése. A sorozat 1965-ben Nebula-díjat nyert a legjobb regény kategóriában, 1966-ban pedig, mikor Asimov bezsebelte a legjobb sorozatért járó Hugo-díjat, Herbert a legjobb regény kategóriában lett első. A Dűne végül több millió példányban lett lefordítva, és húsz milliónál is több kötetet adtak el belőle. A sztori, melyben húszezer évet utazunk előre az időben, hogy egy olyan bolygón találjuk magunkat, ahol két család harcol egymással egy elsivatagosodott bolygón, szépen lassan megszerezte a neki kijáró helyet a polcokon. Herbert karrierje kezdett rendbe jönni.

Írt a Seattle Post-Intelligencer elnevezésű lapba, és órákat adott a Washingtoni Egyetemen, 1972-ben szociális és ökológiai szaktanácsadó volt Vietnámban és Pakisztánban. Egy interjúban olyan embernek írja le magát, akinek vajmi kevés tudása van a technológiát illetően, ennek ellenére Washington államban házat, napkollektort, és házi szélerőművet épített. Érdekes, hogy míg az első Dűne, folytatásos történetként jelent meg a Astounding Stories of Super-Science című lapban, melynek akkor már a híres John W. Campbell volt a szerkesztője, a szerkesztő a folytatásból már nem kért. Azon a véleményen volt, hogy az olvasóknak igazi hősök kellenek, a sztori pedig nem rendelkezik ilyennel, csak egy petyhüdt központi karakterrel. Campbell nem vette figyelembe, hogy a történet alapvetően integrálja a vezetők esendőségét és bukását, ami a Dűne egyik központi témája volt. A folytatást, A Dűne Messiását végül a Galaxy magazin publikálta, öt részre szedve. 

David Lynch és Frank Herbert
David Lynch és Frank Herbert

Az epikus történet még négy kötetet ért meg, de Frank Herbert halála miatt a félbe szakadt, fontos sztoriszálakat lógva hagyva a levegőben. Brian Herbert, Frank idősebb fia, Kevin J. Anderson társaságában két kötettel, Frank jegyzetei alapján zárta le a sorozatot végül, sőt előzményt is írtak hozzá. Kevin J. Anderson egyébként ismert név a sci-fi irodalomban, a Star Wars univerzumba is írt már sztorikat. Herbert persze számtalan mást is írt a Dűnén kívül, ennek ellenére ez a sorozat árnyékot vet minden más írására. A Dűne a mai napig olyan könyv, ami finoman fogalmazva sem lehet könnyed nyári strand olvasmánynak hívni, és ez meglehetősen tudatos Herbert részéről.

Már feljebb említettem, hogy a történet híján van a pörgős akcióknak. Az első rész vége például elég nyitott marad, és nem azért mert következik a folytatása. Herbert úgy gondolta, hogy meséjében a válaszokat nem feltétlen egy végkifejlet adja meg, hanem a magának az olvasóknak kell azt megadni a saját interpretációjuk által. Az írását erősen áthatotta Jung, és egyéb filozófiai művek olvasmányélménye, valamint Alan Watts, akinek egy barátja mutatta be. Wattsnak meglehetősen nagy szerepe volt abban, hogy a nyugati kultúrában elterjedt a zen buddhizmus, és ez hatással volt Herbertre is.  

Brian Herbert és Kevin J. Anderson
Brian Herbert és Kevin J. Anderson

Feltehetőleg Denis Villeneueve közelgő adaptációja megmutatja, hogy az űrcsaták, űrlények ellenére és lehet lenyűgöző vizualitást teremteni. Mellesleg az 1977-ben kijött Star Wars nem kevés hasonlóságot mutat a Dűnével, a Tatooine – Arrakis hasonlóságtól, a Leia – Alia hercegnő hasonlóságig, számos egyéb dolgon keresztül.  Persze nem a mostani az első eset, hogy valaki úgy gondolta, filmre kell adaptálni a Dűnét. 1971-ben a Dűne adaptáció jogait az Apjac Entertaiment feje, Arthur P. Jacobs producer szerezte meg, akinek a nagy sikernek örvendő Majmok Bolygóját köszönhetjük, és a rendezést rögtön felajánlotta Devaid Lean-nek, aki többek közt az Arábiai Lawrence című film miatt volt ismert. Lean lepasszolta a filmet, akárcsak Charles Jarrott az őt követő rendező.

A produkció nem állt meg, a rendező keresése közben a fejlesztés folyamatos volt, ám Jacobs 1973-ban elhunyt, a jogok pedig egy francia konzorciumhoz kerültek, ami a rendezésre a chile-i filmrendezőt, Alejandro Jodorowsky-t nézte ki. Jodorowsky nem aprózta el a szereplőválogatást, de úgy magában az egész filmet sem. A 14 órásra tervezett műben olyan nevek szerepeltek volna, mint Salvador Dalí, Orson Welles, Mick Jagger vagy David Carredine. Orson Welles-t azzal az ígérettel sikerült elcsábítani, hogy minden egyes forgatásra a kedvenc párizsi étterméből hozatják neki az ételt, Dalí pedig 100 000 dollárt kért óránként a munkáért. Mindezek mellett Dalí követelése volt, hogy az uralkodó trónját két egymást keresztező delfin alkossa, és nem volt hajlandó a rendező forgatókönyvét elolvasni, mert az “ő ötletei amúgy is jobbak”. A történet vizuális megalkotásához pedig olyan nevet talált meg Jodorowsky, mint a francia legendás képregény rajzolót, Mobieus-t, aki egyébként össze is hozott egy vaskos kötetnyi látványtervet adaptációhoz. A forgatókönyv társaságában az egész, vagy három Dűne kötetet kitett. A vizualitásért mellesleg nem csak Mobieus-t nyerte meg de H. R. GIger-t is, akinek az Alien filmek kedves kis lényeit köszönhetjük. A zenei aláfestésért a Pink Floyd felelt volna. A projekt természetesen elhalt végül, emlékét pedig egy dokumentum film őrzi.  

Jodorowsky plakátja a Dűnéhez

Az adaptáció terve ezzel szemben életben maradt, és egy nem kevésbé természetfeletti gondolatvilággal bíró rendező, David Lynch kapta meg. A végeredmény persze így sem lett sokkal olcsóbb. Több, mint 900 ember dolgozott 70 díszlet között, ami nyolc stúdióban volt felállítva. A sivatagi részeket Mexikóban forgatták, és egy alkalommal egy kellemes ételmérgezés is végigsöpört a stábon. A film végül hiába volt rettentő ambiciózus, a kritikusok gyűlölték. A legendás kritikus, Rogert Ebert egy szemétnek hívta, egy értelmetlen kalandozásnak a legzavarosabb forgatókönyvek, homályos birodalmába. A film messze nem hozta vissza a belefektetett pénzt. Lynch többször is kijelentette, hogy nagyon megbánta, hogy elvállalta az egészet.

2003-ban a Sci-Fi Channel még összerakott egy minisorozatot a történetből, a következő állomás pedig az idei Dűne lesz.  A Dűne, mint science fiction történet, teljesen máshogy áll hozzá a zsánerhez, mint azok a könyvek, amiket többnyire megtalálunk a boltok ezen szekcióján. Nincsenek benne űrlények, a homokférgeket leszámítva, nincsenek benne a Star Wars-hoz hasonló idegen lényekből létrehozott társadalmak. Emberek szerepelnek benne, az ambíció, lojalitás és hatalom témakörein átvezetve. Nehéz nem találni referenciát a műben a való életre. Bizonyos elemek a Római birodalomból, és az Arab világból köszönnek vissza a könyvek lapjain. Talán napjainkban, mikor a gigantikus konglomerátumok vérre menő csatát vívnak a percnyi figyelemért, és a bolygónk szépen lassan elsivatagosodik, még aktuálisabb, mint megjelenésekor.