A napokban vált elérhetővé a Netflix oldalán Adam Sandler új filmje, az Uncut Gems. A kritikusok összességében nagyon lelkesen az alkotást illetően, sok rajongó pedig fel van háborodva Sandler Oscar-jelölésének elmaradásán. Azt mindenképp el kell ismerni, hogy a filmnek vannak erényei és Sandler méltatása is jogos, de az összkép talán igényel egy kis árnyalást.
Guy Ritchie legutóbb az élőszereplős Aladdin történetével szórakoztatta a nagyérdeműt, ami ugyan anyagilag sikeres volt, de különösebben innovatív történetmeséléssel senki nem vádolhatja a filmet. Ritchie egy ideje már az Aladdinhoz hasonló nem túl ötletes projektekkel foglalta le magát, pedig a hírnevet számára A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, illetve a Blöff című méltán népszerű, humoros, ötletes és fordulatos filmek hozták el. Az Úriemberek ehhez a vonulathoz próbál visszatérni, és szerencsénkre nem is eredménytelenül.
Óz, a csodák csodájának történetéből minden bizonnyal sokan ismerik a kis Dorothy karakterét, aki Kansas-ből Óz birodalmába kerülve csodálatos kalandokban vehetett részt. A mese világa szívmelengetően aranyos, Dorothy nem véletlenül lett a filmtörténet egyik legközkedveltebb és legismertebb kislánya. Arra már kevesebbet szoktak gondolni a rajongók, hogy az őt játszó gyermeknek valahogy fel is kellett nőnie. Az egykori kislánynak pedig végig magán kellett viselnie a sztárgyár által ejtett korai sebeket.
Az eredeti címet (Sibyl) jócskán túlcifrázva érkezett a hazai mozikba Justine Triet legújabb filmje, amelyben egy pszichológus és páciense néhol „szerepcserés” és nem éppen zökkenőmentes kapcsolatát követhetjük végig.
Triet a Victoria (2016) után ismét az egyre foglalkoztatottabb francia nemzeti kincset, Virginie Efirát tette meg főszereplőnek, akit többek között olyan mozikban láthattunk, mint az Életem NAGY szerelme, a Felcsípve, a Szabadúszók és még sok, Magyarországot sajnos elkerülő produkcióban. Efira fő profilja a romantikus filmek humorral és drámával fűszerezve (ennek tökéletes arányait a franciák mesterien tudják kikeverni). Ezúttal azonban olyasvalaki bőrébe bújt, akinek hivatása, hogy segítsen mások életét helyrerakni, valójában azonban talán az összes páciense közül a saját élete van leginkább romokban.
Sam Mendes háborús tematikájú filmjét – az 1917-et – jócskán megelőzte a hírneve. A különféle beszámolómorzsák alapján mesterműre számíthattunk, és bár ez a titulus technikai aspektusok felől vizsgálva nem érdemtelen, épp utóbbi erőssége miatt válik egyoldalúvá a végeredmény. Szociográf jellege okán nem befogadóra, hanem nézőre van szüksége Mendes filmjének – még, ha a néző csalfán szereplőjévé is válik a látottaknak. A film sajátos realizmusa viszont kétségtelenül bravúr.
Taika Waititi neve a legtöbb filmrajongó szemében egyet jelent az egyedi hangvételű, színvonalas szórakoztatással. Ha pedig olyan rendhagyó témát talál, mint a képzeletbeli barátjának Hitlert választó kisfiú története, ráadásul Scarlett Johansson és Sam Rockwell is részt vesz a megvalósításban, abból könnyen születhet egy egészen elképesztő alkotás.
Szinte minden sci-finek ugyanaz az alaptörténete, emberiségmissziója, hangulatvilága. Claire Denis High Life-ra keresztelt sokkolóan szuggesztív filmes költészete, külön ékszerdobozt érdemel a műfajon belül. Nem, nem új utakat jelöl ki a műfaj számára, sokkal több annál: egyszeri és megismételhetetlen. Külön pozitívum, hogy az alkotáson érezhető szerzőiség nem öncélú; a francia rendezőnő közvetetten megfogalmazódó kérdéseit egészen poétikusan, ellentétpárok sorozata mentén kapjuk.
A Watchmen-t olvasva vagy nézve számtalan korábbi, képregényes sablonoktól mentes figurával találkozunk. Alan Moore és Damond Lindelof valós emberi karaktereket tudtak létrehozni, akikkel kapcsolatban feltétlen nélküli azonosulás nem biztos, hogy megtörténik, de a motivációik abszolút érthetők lesznek a cselekmény alakulása során. A cikkben a képregényből, ebből adódóan a filmből, valamint a sorozatból is fogunk csemegézni. Vigyázat, a cikk erős spoilereket tartalmaz! A lista erősen szubjektív
A filmkészítők, sőt az összes többi történetmesélő az idők kezdete óta szeret az ismeretlen helyekkel dolgozni. A felderítetlen föld alatti barlangokban lakozhatnak szörnyek, sőt teljes más civilizációk; az Északi-sarkon vagy a Holdon lehet titkos földönkívüli bázis, sőt egy régi ház pincéjében is lehet érdekes dolgokra bukkanni. Ezt a titokzatosságot használja ki az Árok is a helyszínválasztásával, de sajnos a tengerén kívül más mélység nincs a filmben.
Talán. Ezzel a szóval ér véget Jay Roach Botrányra keresztelt filmje. És fájó, hogy ez a szó ironikus a végeredményre nézve, de a Botrány maga is egy olyan mozi lett, ami sok szempontból eldönthetetlen. Fajsúlyos témákat tárgyal, de a rendezés stílusa és a forgatókönyv karakterkezelése, valamint cselekménykoncepciója inkább kioltják egymást, aligha tudják érdemben bevonni a nézőt, vagy épp saját színészeiket. Végső soron a téma vaskosabb lesz a filmnél.
