Steven Spielberg visszatért: másfél évtized után újra értékelhető (jelen sorok szerzőjénél legutoljára a München ütötte meg ezt a mércét) és nevéhez méltóan színvonalas, már-már jó filmet rendezett. Közelmúltunk nagy mesemondója egy bizonyos tömeg számára varázslatos, sokak számára viszont varázstalanított, tanító célzat nélküli fabulát mond el nekünk. Steven Spielberg elhagyta eredeti hitét. A fenti mondatok mindegyike igaz, és sajnos nem mondanak ellent egymásnak. Innen nézve az alábbi sorok nem is recenzióként értékelendők, sokkal inkább egy negyvenes (szelíd) kultúrpesszimista kesergéseként a világ állapota felett. Vagy amit akartok.
2045-öt írunk. Míg a valóság problémái (pl. a klímaváltozás, környezetszennyezés) megoldásra várnak, addig az átlag polgárok döntő többsége az OASIS névre keresztelt MMORPG-ben éli életét és bújik meg nem csak világuk, hanem személyes problémáik elől. Az MMORPG olyan, mint a World of Warcraft: egy szerveren egyszerre több ezer ember lehet online és játszhat egyszerre. Az OASISben viszont nincs limit az emberszámra, a billentyűzetet és az egeret pedig felváltja a VR-szemüveg. Az OASIS új frontja lesz a jövedelemszerzésnek, a szórakozásnak, a kapcsolatoknak, az életnek. Az OASIS atyja, James Halliday azonban egy napon meghal. Halála után egy videó fogadja a nagyérdeműt: három kulcsot rejtett el az OASIS-ben, amik egy húsvéti tojáshoz vezetnek. Aki megkaparintja a húsvéti tojást, az megörökli Halliday vagyonát és az OASIS-t. Megkezdődik a tojásvadászat.
Az alapműveltségi kánon és az aktuális globális helyzet örök kölcsönhatásban áll egymással. A legmeghatározóbb művek – gondolva itt többek közt Bibliára – kisebb-nagyobb részben, de állandó eszközei és formálói társadalmi, politikai, stb. tendenciáknak, eseményeknek, míg világ aktuális történései kiváltják az igényt, hogy egy-egy történetet ismét felfedezzünk. Az olyan, jelenleg feltörekvő szociálpolitikai felfogások, mint a feminizmus és a (mindenre kiterjedő) szolidaritás megalapozták Mária Magdolna életének helyét a kortárs filmgyártásban, és hátteret biztosítottak egy másfajta interpretációnak.
Idén ünnepeljük Gárdonyi Géza születésének 155. évfordulóját. Fő művének, az Egri csillagoknak öt esztendeje jelent meg török nyelvű kiadása, amelyet már addig is majd’ két tucat nyelvre fordítottak le.
Örök idők kötelező olvasmánya, a 2005-ös Nagy Könyv című, minden fronton futtatott felmérés és játék abszolút győztese; az a hazai irodalmi mű, amelynek sztoriját Manci nénitől Pistikéig mindenki össze tudja foglalni pár mondatban. Miben rejlik e kultikus státuszú regény töretlen sikere, illetve mitől hasonlóan működőképes és kortalan a belőle készült – szintén nagy sikerű 1968-as klasszikus filmfeldolgozás? Egyebek mellett Gárdonyi és Várkonyi Zoltán egyformán korszerű vonásában: képteremtő erejükben keresendő a válasz.
Alex Garland neve talán nem cseng olyan ismerősen, mint más rendezőké. De ha megemlítjük, hogy olyan filmek forgatókönyvén dolgozott, mint a 28 nappal később és a Napfény, valamint ő rendezte az utóbbi évek egyik legjobb sci-fijét, az Ex Machinát, akkor rögtön más megvilágításba kerül. Így nem véletlen, hogy sokan felkapták a fejüket a hír hallatán, hogy Garland fogja adaptálni Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első kötetét. Lássuk hát, hogy az Annihilation fel tudott-e nőni a rendező előző munkái és a regény által támasztott elvárásoknak!
Értekezésünk tárgya Sam Mendes első önálló rendezése, ami máig kikezdhetetlen kultuszfilm, holott a színházi direktorként induló brit alkotó egyebek mellett James Bond megújulásából is alaposan kivette a részét, valamint a gengszterek hőskorának is hatásos krónikása volt. 18 éve mutatták be hazánkban Oscar-esőt hozó Amerikai szépség című filmjét, mely ha mai, hipergyors korunkban készül, és róla okostelefonokra „komponált” ajánlót, kedvcsinálót kéne írnunk, az szerzőnk és egyben a sorozat gazdájának olvasatában így festene.
Sokatmondó előhangot és végül megosztó visszhangot kapott Francis Lawrence új filmje, amiben végre a nagy Jennifer Lawrence-vetkőzés is megtörténik. A színésznő munkásságát bemutató sorozatunk ezennel el is ért a csúcspontjára. Figyelem! A kritika spoilereket tartalmaz, így ha még nem láttad a filmet, jól gondold át, hogy elolvasod-e.
Az irodalomnak és a filmnek vannak bizonyos toposzai, amelyekről – ha írni vagy forgatni akarunk – mindig felmerül a kérdés: miként tudnánk újat mondani egy olyan történetben, amelyet előttünk már legalább százszor elmeséltek? Greta Gerwig első filmjében erre tesz kísérletet; sikeresen, de anélkül, hogy megadná a kérdésre az egyértelmű és örök érvényű választ.
A kommunizmus világszerte 100 millió ember halálát követelte, noha a földi paradicsom víziójával kecsegtette híveit. Mégis mai napig keveset tudunk ezekről a bűnökről, ráadásul legtöbb esetben a tettesek sem nyerték el méltó büntetésüket. Nagy felelősség hárul tehát a témával foglalkozó történészekre és filmesekre, hisz a hiteles ábrázolás bár felkorbácsolhatja az érzelmeket, mégis az őszinte szembenézés tehet leginkább rendet a fejekben.
Szász Attila filmje pedig pontosan erre vállalkozik.
A hatvanas években Elisa Esposito takarítónőként dolgozik egy titkos kutató bázison. A néma takarítónő egyetlen barátja a szomszéd művész, Giles és a munkatársnője, Zelda. Egy napon Elisa felfedezi, hogy a munkahelyén egy furcsa, emberszabású vízi lényen kísérletezek és legyőzhetetlen kíváncsiság ébred benne a teremtmény után. Ez az érdeklődés később szoros érzelmekké alakul át, de a kettejük között szövődő románc felett ott lebeg Damoklész kardja, az intézmény biztonságáért felelős Richard Strickland személyében.
