A filmet befejezve kettős érzések kavarogtak bennem, úgy gondoltam, volt, ami kifejezetten jól működött, azonban volt, ami kevésbé muzsikált jól a vásznon látott alkotásban. A kritikát ez a kettősség fogja meghatározni, így elsőként beszámolok a pozitívumokról, ezt követően pedig a negatívumokról. Ugyanakkor itt ragadnám meg a lehetőséget arra, hogy mindenkinek felhívjam a figyelmét, hogy A hentes, a k*rva és a félszemű-t csak és kizárólag 18 éven felüli nézőknek javasolnám, a film bővelkedik az erőszakos, brutális (gore), és erotikus jelenetekben. Csak erős idegzetűeknek! Tovább azonban nem is szaporítanám a szót, lássuk mi működött jól Szász János legújabb rendezésében.
Paul Thomas Anderson korunk egyik legérdekesebb rendezője. 1996-os első nagyjátékfilmje óta pornószínészt varázsolt a mélyen hívő Mark Wahlbergből, elkészítette Adam Sandler legjobb filmjét (ami nem csak a tarsoly-Chaplin munkásságához mérten jó, hanem valóban értékelhető alkotás), olajmágnássá alakította Daniel Day-Lewist, akivel most 11 év után újra együtt dolgozott. A kooperáció eredménye egy olyan eminens film, ami amellett, hogy 6(!) Oscarra is jelölték, méltó visszavonulást biztosít Day-Lewisnak. Ez a Fantomszál.
Nagy formátumú történelmi hősökről filmet készíteni mindig nehéz feladat, hisz az ilyen típusú alkotások szinte mind egy kimagasló színészi alakításra építenek…és többnyire ebben ki is merül minden pozitívumuk. Gary Oldman, aki főleg mellékszerepekben bizonyította kimagasló tehetségét, most a legnagyobb brit államférfi bőrébe bújva verekszik a jól megérdemelt Oscarért.
Értekezésünk tárgya az új évezred egyik legjobb rémmeséje. Tizenkét éve készült, és a direktor szerzői filmjei közül ez volt az első, amelyet elismert a nagyközönség is, sőt, kultuszfilmmé vált. (A Bíborhegy határeset, A víz érintése lehet a következő a sorban.) Guillermo del Toro A Faun labirintusa című filmjének okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
Az alapműveltségünk jó részét sikerül elsajátítanunk legkésőbb az érettségiig. Kiválóan megtanuljuk a kontinens főbb kulturális értékeit, az európai festészet vagy irodalom nagyjait. Ugyanakkor egy majdnem száz éves művészeti ággal még mindig csak a fakultációkon találkozhatunk. Egyes konzervatív elképzelések szerint egy film nem tud felérni egy színdarabhoz, vagy egy csodálatos freskóhoz. Az ehhez hasonló kijelentések megcáfolására is születnek sorra az olyan mozgóképek, melyek adaptációval igyekeznek új megvilágításba helyezni saját közegüket. Erre viszont egyetlen esélyük, hogyha önálló műalkotásként meg tudják haladni az eredetit. Természetesen ezt legegyszerűbb elképzelnünk egy irodalmi szöveggel, de a Loving Vincent a festészetből ihletődve kísérletezik ugyanezzel.
Érdekes helyzetben vagyok a Kicsinyítéssel, mivel úgy ültem be a sajtóvetítésre, hogy fogalmam sem volt, mit is fogok nézni. Na jó, a címmel azért tisztában voltam, valamint azzal, hogy Matt Damon lesz a főszereplő. Úgyhogy nálam nem merült fel az a probléma, amit sokaktól hallottam: hogy oké, de hol voltak a poénok? Mert Alexander Payne (Nebraska, Utódok) elsősorban vígjátékként promózta a filmet, aminek – valljuk be – tényleg nem elég ütős a Kicsinyítés.
Értekezésünk tárgya a vu-hszia egyik legjobbja. Tizenhat éve készült, tehát nagyjából egy generációval ezelőtt. Zhang Yi-mou ezzel a művével robbant be a nyugatiak köztudatába, holott akkor már 26 éve alkotott és gyűjtötte a díjakat. A Hős című filmjének okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
A háború poklát kis költségvetésből és kevés szereplővel megjeleníteni talán még Ryan közlegény megmentésénél is nehezebb vállalkozás; a nézők legtöbbje ugyanis nagyszabású csatajeleneteket, Michael Bay-hez méltó robbanásokat, heroizmust és sok vért akar látni. A háborúnak azonban létezik egy másik arca is. Ez a személyes történetek, a viaskodások, az elme törékenységének világa, ahol az otthon melege fizikailag és képletesen is nagyon nagyon messze van.
Ismét itt van a karácsony, a szeretet ünnepe. Ilyenkor igyekszünk nem a tévé vagy a számítógép előtt ülve tölteni ezt a pár napot, és próbálunk minél több időt tölteni a családtagjainkkal. Azonban előfordulhat, hogy az ember egy kiadós ebéd után mozdulni sem tud a kajakómától, és már unja a rokonok társaságát, de azért mégis hűek akarunk maradni az ünnep szellemiségéhez. Ilyenkor vetődik fel az egyszeri filmrajongóban az ötlet, hogy valami karácsonyi filmet kéne nézni. Szerencsére elég nagy a választék, az olyan konvencionális daraboktól kezdve, mint Az élet csodaszép és a Reszkessetek, betörők, az olyan kevésbé szokványos mozgóképekig, mint az Erőszakik vagy a Durr, durr és csók. Az alábbi összeállítás keretein belül a Kritizátor szerkesztőségének tagjai bemutatják, hogy szerintük mi az ideális karácsonyi film.
A kultuszfilm alfája és omegája. Huszonhárom éve készült, azóta majd’ másfél generáció nőtt fel, amennyiben tizenhat évvel átlagolunk. Tarantino ezzel a pofátlan remekművel mutatja be gyermek- és fiatalkora szinte összes kulturális hivatkozási pontját. Ennek a filmnek okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
