Már hagyomány, hogy mi is készítünk egy listát, amiben felsoroljuk, hogy mik voltak az adott évben a kedvenceink. Ezúttal nem csak filmek, hanem sorozatok, könyvek, videojátékok és képregények is felkerültek a listáinkra. 2019 egy érdekes év volt, de bőven tartogatott olyan alkotásokat, amiktől leesett az állunk. A tovább után meg is nézhetitek, hogy mik voltak a kedvenceink az előző évből.
A Star Wars filmek sorsa összeforrt a hozzájuk kapcsolódó játékok történetével. A Skywalker korához közeledve érdekes kicsit feleleveníteni ennek az aranyos, kalandos és persze profitorientált mesének néhány részlegét. Ennek érdekében 10 pontban összeszedtünk pár érdekességet, a messzi-messzi galaxishoz készített játékfigurákról.
Martin Scorsese a világ egyik legjobb rendezője. Számtalan műfajban alkotott, illetve alkot a mai napig. Egyik filmje sem hasonlítható össze a másikkal, annak ellenére, hogy átfedések azért szoktak lenni. A film mesteréről beszélhetünk, amikor az ő műveit vesszük górcső alá. Annak ellenére, hogy a média mostanában felfújta, és igencsak negatívan kezeli az ő nevét, (Marvel ‘botrány’) tagadhatatlan, hogy egy megkerülhetetlen alkotóról van szó.
Az, aki valamennyire jártas a film világában, ismeri a 30-as évek magyar mozgóképiparának legnagyobb neveit, legyen az a Hyppolit, a lakáj; A mesautó vagy a Lila akác. Annak ellenére, hogy már a korszakukban sem számítottak ezek az alkotások filmtörténeti remekműveknek, lévén hogy tömegtermékek voltak egy széles közönség számára – a mai napig szívesen tekintünk vissza a 30-as évek filmjeire. Na de mi erre a magyarázat?
A vietnámi háború mindig is közkedvelt téma volt a filmesek körében, a maga ellentmondásos módján. Láthattuk már a narancssárga égbolton Wagner zenéjére bombázó repülők hadosztályait, vagy a csatározásoknak már semmi értelmét nem látó őrmester utolsó karlendítéseit (Apokalipszis most, A szakasz). Viszont nemcsak a fronton zajlódnak a harcok. A társadalomba való visszailleszkedés éppen olyan nehéz, és legalább ugyanannyi feladatot követel, mint az ellenség rideg tekintettel való irtása.
Martin Scorsese Taxisofőrje mellett David Morrell is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy ennek az egész továbblépés motívumnak a lelki részét feltárja, amikor 1972-ben megírta a First Blood című regényét, ami elsöprő sikerrel járt. Olyan mértékben, hogy tíz évvel később el is készült belőle a film, amit a nagyvilág Rambo néven ismer a mai napig.
Legutóbb az életmű felénél maradt abba az írás. Térjünk is rá a maradékra. A nosztalgiavonat nem állt meg a Kill Bill-nél, sőt ki is lehet jelenteni, négyzetre lett emelve a Grindhouse: Halálbiztos személyében. 
Ha az ember leül megnézni egy Tarantino filmet, akkor elég öt perc ahhoz, hogy az egykori videótékásból mára kultikussá vált rendező markáns stílusjegyeit felismerje. Hektoliter mennyiségű vér, folytonos káromkodások, életszagú párbeszédek, női lábak. Ezt a sort napestig lehetne folytatni, anélkül, hogy megunnánk. Röviden összefoglalva, senki mással nem lehet összekeverni ezt az embert. A vele készített interjúk alapján pláne nem. Lehet szeretni, vagy utálni, de figyelmen kívül hagyni, egyszerűen lehetetlen. Ez pedig azzal is jár, hogy mindössze 27 év leforgása alatt emberek tömegei várják hatalmas lelkesedéssel a szám szerint 9. filmjét, mely a Volt egyszer egy… Hollywood címet kapta. A film megjelenéséig itthon még várni kell egy ideig. Addig is vegyük végig azokat az állomásokat, amiken egy knoxville-i gyerek végigment, azért, hogy a filmművészet fekete báránya legyen.
A felesleges, sokat olvasott születési adatok helyett inkább az életműre koncentrálnék, azon belül is inkább a rendezéseire. Természetesen meg kell említenünk a Tiszta románc-ot, valamint a Született gyilkosok-at, melyeket ugyan ő írta, de a más rendező jelenléte, hatása az eredeti koncepciótól igencsak eltérő eredményt szült. Kiváltképp Oliver Stone rendezése, amit Tarantino azóta is letagad. Ez a korszaka is remek filmeket eredményezett, amelyek többet is megérdemelnének, most viszont nem lesz róluk szó.
Szinte mindenki tisztában van ma már azzal, miként lett a Half-life sorozat a világ egyik legismertebb és leginnovatívabb játékszériája. Az első és a második rész grafikája, a környezet mentén való történetmesélése, a fizikája, egyes játékmechanikai elemei és a karakterei mind korszakalkotónak számítottak a maguk korában, és megalapozták az FPS zsáner jövőjét. Azonban milyen úton jutott el a Half-life idáig, és hogyan alakult volna másképp a sorsa?
A Laika animációs stúdió 2005-ös megalakulása és filmjeik rendkívül frissnek hatottak a szinte kizárólag gyáróriások által készített animációs közönségfilmek körében. Az emberek szívesen láttak sötét, barátságtalan környezetben játszódó, ám mégis erőteljes és mély gondolatokat megfogalmazó családi filmeket, amik vizuális világukkal szinte szirtként tűntek ki a folyamatosan egymást másoló közönséges rajzfilmek tömegéből. A bevételeik kezdetben ezt erőteljesen szemléltették is, ám mára eljutott a stúdió odáig, hogy a legutóbbi alkotásuk, A hiányzó Láncszem a film költségének negyedét sem tudta behozni már. De hogy jutott el idáig az a szikra, ami képes lett volna akár forradalmasítani is az animációs filmipart?
