Az HBO GO felületén nemrég vált elérhetővé Seth Rogen legújabb vígjátéka, az Amerikai pác. A cím a nyilvánvaló Amerikai pite-utalásával egy könnyen fogyasztható, egyszerű humorral operáló, szórakoztató, de nem különösebben emlékezetes vígjátékot sejtet. Ezek után kellemes meglepetés lehet, hogy a film azért egy fokkal érdekesebb, mint amit az ember a fentiek alapján várna tőle.
Az emberi tudat és azon belül az emlékezés mindig is megfoghatatlan tényezőnek számított az emberiség történetében. Elfeledett titkokat, megoldatlan sérelmeket, hol szép, hol szomorú emlékeket találunk egy ember elméjében és ezt a felsorolást napestig lehetne folytatni. Hiába a színvonalas technikai fejlődés, a tudat megfejtése esetén száz év múlva is nagy valószínűséggel ugyanúgy sötétben fogunk tapogatózni. Ennek az állításnak állít egy örök mementót az Egy makulátlan elme örök ragyogása című film.
Mindannyian szeretünk játszani. Ki jobban, ki kevésbé, ki több időt, ki kevesebbet tölt el a kijelző előtt egeret vagy kontrollert markolászva. Vannak köztünk olyanok, akik ebből a tevékenységből élnek meg (ez is megérne egy cikket), vannak akiknek egyszerűen az a hobbijuk, hogy más világokat járnak be, izgalmas kalandokat élnek át és vannak olyanok is, akiknek ez egy egyszerű kikapcsolódás, gondolatelterelés, rekreációs tevékenység egy nehezebb nap vagy a kemény munka után. Ez a videojátékok egyik legnagyobb szépsége. Hogy ilyen széleskörű elfoglaltságot nyújtani, hogy bárki megtalálhatja amit keres az ipar termékei között. Éppen ezért gondolom úgy, hogy a videojátékok a szórakoztatóipar legszínesebb, legkomplexebb és mindenek felett a legerősebb szegmense. Igen rövid fennállása alatt a legnagyobb iparággá nőtte magát és rengeteg igazán remek dolgot köszönhetünk az videojáték piacnak. Ezek méltatását már sokan, sok helyen megtették és mi gamerek pontosan tudjuk mik ezek. Így most nem is erről kívánok írni (bár lehet egyszer még meg fog történni), hanem azokról a dolgokról amik nem működnek jól az iparágban, olyan dolgokról amik idegesítőek, bosszantóak, vagy akár egyenesen felháborítóak. Olyan dolgokról, amiknek változnia kéne annak érdekében, hogy a videojáték ipar továbbra is egy olyan remek dolog maradjon, mint amilyennek elindult.
Kicsit se túlzok ha azt mondom, hogy a film és főleg a Nolan fanok már-már a Messiásnál is jobban várták a Tenetet. Amióta a koronavírus óta bezártak a mozik, mindenki ki volt már éhezve egy igazi, nagy költségvetésű filmre. Az elmúlt pár hónap előzetesei és infómorzsái olyan elvárásokat támasztottak a brit direktor legújabb alkotása iránt, amiket csak nagyon nehezen tudna megugrani. Emellet pedig a színészek is szuperlatívuszban beszéltek a filmről. Aggodalomra azonban semmi ok, ugyanis a Tenet bőven megfelet a vele szembe támasztott elvárásoknak. A kritika teljesen spoilermentes.
Frank Miller 1986-ban örökre megváltoztatta a képregény zsánerét. Felrúgott minden korábbi szabályt és saját ízlésével, gondolatiságával gazdagította a szuperhős történetek mitológiáját. Kollégája, Alan Moore is hasonlóképpen járt el ugyanebben az évben a Watchmen című eposszal. Csak míg Moore ezt egy alternatív történelemben játszódó sztorival tette meg, jobbára ismeretlen szereplőkkel, addig Miller egy közkedvelt és kultikus rangra emelt figurával járt el hasonló módon, Batman-nel. Az írás spoileres!
Miért ilyen népszerűek a gasztrofilmek, és miért nem tudnak kimenni a divatból? Rengeteg film született már, amely az ételeket, a gasztronómiát, a főzést helyezte középpontba. Mégsem tud unalmassá válni a téma. Egyrészt azért, mert a világ különböző konyháit és ezáltal kultúráit megismerni rettentően izgalmas, másfelől pedig, szemezgetve a széles gasztrofilm-felhozatallal, nem tudom nem észrevenni ezek fő hozzávalóját: azon túl, hogy ódaként szolgálnak a finom ételekhez, kiváló alapanyagok ahhoz is, hogy szereplői egymásra találjanak, feldolgozzák traumáikat, jellemfejlődésen menjenek keresztül. Röviden: a gasztrofilmek valójában imádnak az emberi lélekkel bíbelődni.
Tudom-tudom, mostanság egy másik Naughty Dog játék a menő…de talán éppen emiatt ötlött fel bennem a gondolat (nem), hogy végigvigyem a stúdió eggyel korábbi atombombáját, Nathan Drake legújabb utolsó kalandját, az Uncharted 4-et. Aki nem ismerné annak itt egy rövid áttekintés: Az Uncharted széria egy nagyszájú, ámde valahogy mégis szerencsétlen szerencse- és kincsvadász (ő volna Nathan) kalandjait követi végig amint mindenféle izgalmas és legendákból ismert, nagy kincseket rejtő helyeket kutat fel. Mindezt látványos akció, izzasztó ügyességi szekciók és remek történet mellett.
A filmek és sorozatok világában kicsit is jártas olvasóink alighanem tudják, hogy nem kevés szuperhősös történet kerül manapság a mozikba, streaming szolgáltatók felületeire, TV képernyőkre és még ki tudja, hány felületre. A Project Power is ezt az igen jelentős népszerűségi hullámot próbálja kihasználni, de pont a rengeteg versenytárs miatt nincs könnyű dolga.
Uncharted cikksorozatunkat továbbfolytatva végül elérkeztem az eredeti trilógia utolsó részéhez, a Drake’s Deceptionhöz is. Az eredetileg 2011-ben megjelent epizód betonozta be véglegesen a vakmerő kincsvadász, Nathan Drake kalandjairól szóló szériát a videojátékok hírességének csarnokába. A hatalmas marketingcsinnadrattával felfuttatott epizód minden idők egyik legjobb értékeléseit bezsebelő videojáték lett a megjelenés után, melynek egyértelmű következményeként egy rakás díjat is odaítéltek neki. Természetesen ez az epizód is része a 2015-ös The Nathan Drake Collectionnek, melyben az eredeti trilógia feljavított, divatos szóval élve ‘remaster’ változatait adták ki. Ahogy a Drake’s Fortune és az Among Thieves esetében, úgy természetesen ezúttal is ezt verziót játszottam végig és ennek megfelelően írtam meg a cikket. Nézzük hát hogy állja meg helyét Nate utolsó nagy kalandja (khm-khm) 2020-ban.
Nagyon sok olyan sorozatkészítő van, akik ötleteikkel és stílusukkal olyan történeteket tudnak elmesélni, amik annak ellenére, hogy elszálltak a valóság talajáról, mégis emlékezetesek és legfőképp minőségiek tudtak maradni mindvégig. Elég, ha a cikksorozat legutóbbi két alanyára gondolunk. Vannak azonban olyan alkotók, akik a színtiszta realizmust tartják a legfontosabbnak és igyekeznek minél pontosabb, hitelesebb képet adni arról, hogyan is működik az a világ, amelyikben élünk. Ennek az írásnak az alanya is valami hasonlót akar elérni a sorozatain keresztül.
