A gyermekkori traumák feldolgozása mindig is hálás témának számított a filmesek körében. Egy szülő elveszítésénél pedig valószínűleg nem létezik nagyobb fájdalom egy kisgyerek számára. Jelen kritika tárgya, a francia-olasz koprodukcióban készült Szép álmokat! is ezt a témát járja körbe.
A Logan előzetesei láttán mindenkinek leesett az álla, dörzsölte a tenyerét, és bízott benne, hogy végre kaphatunk egy érett, nem a megszokott kaptafára épülő képregényfilmet. Eleinte kétkedve álltam a Farkas utolsó kalandjához, mert azt tapasztaltam, hogy az előzetesek alkalomadtán sokkal többet ígérnek, mint amilyen az alkotás valójában. De beadtam a derekam, és engedtem a film hívó szavának, ugyanis az első kritikák, hasonlóan a trailerek reakcióihoz, elismerőnek bizonyultak.
Több mint két éve került mozikba a John Wick, amely a maga nemében igencsak felborzolta a kedélyeket. A visszavonult, kegyetlen bérgyilkos egyetlen barátja egy kiskutya volt, amelyet néhai feleségétől kapott. A hőn szeretett asszony elvesztése után ez a kis életke jelentette számára mindent, ám brutális módon ezt is elvették tőle. Bosszúra szomjazva John kinyírta ellenlábasait, most pedig akarva-akaratlanul visszatér a mozivászonra, hogy folytassa a tisztogatást a maga sajátos módján.
Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy ha a HBO sorozatkészítésbe kezd, nem restek kellő pénzt és szakértelmet áldozni az aktuális projektre, így a diverzifikációnak köszönhetően igen kevés hibaszázalékkal dolgozhatnak, tehát a befektetés megterül. A HBO gyártási struktúrájára lefordítva ezt a kacifántos pénzügyi megoldást annyit tesz, hogy így vagy úgy, de a siker garantált. Na és mi a siker receptje? Lényegében kockázatmegosztást, melynek során a befektetés nem egyetlen, hanem több szegmensbe történik, legyen szó a megfelelő író és rendező, valamint adaptáció esetében az alapanyag kiválasztásáról, illetve a sztárparádé felvonultatásáról.
Újabb év telt el, és a mostani is olyan „ritka” alkalmak egyike, hogy idén is izgulhatunk egy magyar filmért. A legfontosabb kérdés tehát az, hogy Deák Kristóf Mindenkije vajon megnyeri-e a Legjobb rövidfilmért járó szobrocskát? Valamint az, hogy a La La Land mennyi jelölést vált díjra a 14-ből? Kíváncsian várjuk, hogy lesznek-e meglepetések, és hogy a fő kategóriákban Damien Chazell musicalje viszi-e el a pálmát. Az Akadémia vajon a tabu témákat feszegető filmekre szavazott, vagy Hollywood hőskorát tartották többre? Tartsatok velünk hétfőn hajnali 2:30-tól és izguljuk végig együtt a 89. Oscar-gálát!
Mindenki emlékszik a gyerekkorából kellemes és kevésbé kellemes pillanatokra, melyek az iskolához, az osztálytársakhoz, illetve az ott dolgozó és tanító tanárokhoz kapcsolódnak. Egy olyan filmnek, ami ilyen hétköznapi témát választ, nincs könnyű dolga, mivel a néző automatikusan a saját élményeire gondolva alkot véleményt az adott alkotás cselekményéről, megvalósításáról és relevanciájáról. Ha pedig egy rövidfilmről van szó, a történéseknek tömörnek, a befejezésnek pedig igen erőteljesnek kell lennie. Viszont ha egy hétköznapi témájú rövidfilm – ami ráadásul magyar gyártmány – az Oscarért versenyez, akkor joggal feltételezhetjük, hogy az alkotók tudnak valamit… Legalábbis általában. Lássuk hát, milyen kottából és hogyan énekel Deák Kristóf és a Mindenki stábja.
Maga a kék menny ereszkedik a csillagfényben,
mely gyöngyeit szikrázva szórja…
Barry Jenkins rendező és James Laxton operatőr olyan finom érzékkel álmodták vászonra Tarell Alvin McCraney darabját, hogy a Moonlight (Holdfény) interpretációja egyszerre érthető és értelmezhető az irodalom és a filmművészet nyelvén. Miközben McCraney története mondatról mondatra, lapról lapra olvasva áll összefüggő szöveggé, addig Jenkins és Laxton filmjében jól elkülöníthető fragmentáltsága ellenére is jelenetről jelenetre rajzolódik ki egy fiú élettörténete. A jelenetek, az élethelyzetek néha ismétlődnek és/vagy változnak az idő előrehaladtával, ezért is érezzük azt a Moonlight nézése közben, hogy egy helyben állunk, semmi sem változott, és csak a test öregedett, de a problémák, az érzések, a feszültség és a szorongás változatlan maradt.
Oldalunk eddig is sokat foglalkozott a Ghibli Stúdió műveivel. A legutóbbi mű a When Marnie Was There volt, ahol a főszereplő megtapasztalta az igazi barátság erejét, még ha ez az erő nem is fizikai síkon jött létre. 2016-ban azonban a Ghibli Stúdió egy francia-japán koprodukcióval örvendeztette meg rajongótáborát, melynek történetesen magyar vonatkozása is van. A vörös teknős története és mondanivalója szépen követi a hagyományos Ghibli vonalat.
Egyszer minden történetnek vége, és ezt a tényt még a Kaptár franchise sem kerülhette el. Alice nevével 2002-ben találkozhattunk először, azóta eltelt egy jelentéktelen 15 év. Az indulás óta 2-3 évente kaptunk az arcunkba a Paul W.S. Anderson-féle zombi invázióból, utólagosan megspékelve egy-két erősebb szörnnyel. 2017-ben azonban kiderül, sikerült-e méltóképp lezárni az Umbrella Corp. által előidézett apokaliptikus állapotot.
Van úgy, hogy az ember elkezd olvasni egy sorozatot, és lassan beleun. Ugyanaz az univerzum, ugyanazok a személyek, ugyanazok a problémák. Ez jogos, hiszen annyira a világ részesei leszünk, hogy más kevés dolog képes meghökkenteni bennünket, vagy felkelteni az érdeklődésünket. De Orson Scott Card Végjáték-sorozata nem ilyen. Írói zsenialitását tükrözi, hogy bár hozott anyagból dolgozik, mégis képes újra és újra megújulni. Aki olvasta a Végjátékot és A Holtak Szószólóját, az sejtheti, hogy miről beszélek. (Aki még nem, annak innen spoileres a történet.) Viszont a Fajirtással még nagyobb bravúrt hajtott végre, ha ez egyáltalán lehetséges.
