Sorozat

Egy okkultista Sherlock Holmes sztori – The Irregulars 1. évad kritika

Hatalmas sötét erő uralkodik a viktoriánus kori Londonban és különös bűnügyek történnek városszerte. Egy titokzatos férfi felkeresi a Baker Street-en csavargó fiatalok egy csoportját, hogy segítségüket kérje a nyomozásban. A férfi nem más, mint John Watson, aki rejtélyes üzlettársával, Sherlock Holmes-szal a démonok által megszállt emberek felkutatásában kéri a gyerekek segítségét.

A Netflix The Irregulars című sorozata a legendás Sherlock Holmes történetét dolgozza fel. Az eredeti Holmes-könyvek mellékszereplői kerülnek a középpontba, a Baker Street-i vagányok. A történet maga valahogy úgy működik, mint a Rosencrantz és Guildenstern halottban, azonban egy kicsit nagyobbat csavartak a történeten annál, hogy a mellékszereplőké a rivaldafény. Bármennyire is igyekeznek a sorozat alkotói a 19. századi Angliát idézni, az okkult és természetfeletti részletek teljes mértékben egy fantasy világot alkottak meg, egy alternatív Londonnal.

A történet maga nem túlzottan egyedi, hiszen eleve egy már létező műből merített karakterekkel dolgozik, és egy olyan koncepció működik, amit már láttunk a Netflixtől. A mi világunkkal párhuzamosan létező világban élő dolgok és energiák törnek át, akár a Stranger Things-ben. Egy hasadás keletkezett az élők világa és a túlvilág között, amiből gonosz démoni erőt nyernek az emberek, és minél jobban tágul ez a lyuk, annál erősebb és nagyobb erők törnek át. Végül már konkrétan megszállják őket és átveszik a hatalmat a tudatuk felett.

Amiben viszont nagyon egyedi a sorozat, az a Sherlock Holmes-karakter megközelítése. Az évek során rengeteg ember alakította a detektívlegendát és még többen parodizálták, de ennyire kiszorítva a középpontból sose láttam. Még maga a karakter is kijelenti, hogy itt bizony most nem ő a főszereplő. Itt már köze sincs régi önmagához, csak egy lecsúszott ópiumfüggő, akit megtört az élet. Nem tudja elfogadni, ha téved és minden tévedését traumaként éli meg.

A karakterek között aránytalan a fejlődés

A történet főként az öt fiatal nyomozóról szól, azonban a legnagyobb hangsúly Beatrice-re és Jessica-ra van fektetve. Ők egy árva testvérpár, akik anyjuk elvesztése után dologházban, majd az utcán éltek. Azonban Jessica örökölte anyja látói képességét, és ezáltal belelát mások lelkébe és emlékeibe. Az ő emberfeletti ereje és nővére éles elméje hajtja előre a nyomozásokat. Ők ketten és Bea szerelme, Leopold mennek keresztül a legnagyobb fejlődésen. Leopold megtanul kiállni magáért, Jessica legyőzi a félelmeit, Bea személyisége pedig annyi módon fejlődik, és annyi megpróbáltatáson megy keresztül, hogy az utolsó részekre összeroppan és már nem látni könnyes szemek nélkül. Eközben Billy megöl egy embert és rámondják, hogy ebből fejlődött, Spike pedig amúgy is csak egy humoros szereplő volt egész végig, így nem volt szükségszerű a fejlődése, de ettől függetlenül egy remek karakternek találom.

A gonoszok változatosak, és a képességeik nagyon kreatívak, még akkor is, ha nem túlzottan egyedülállók. Van, aki madarakat irányít, van, aki klónokat hoz létre, előfordulhat, hogy lopott testrészekből hoznak vissza embereket a halálból és van, aki egy érintéssel a saját emlékeid rabjává tesz, és egy olyan személyes poklot hoz létre a saját elméden belül, amivel a lehető legnagyobb szenvedést idézheti elő. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbi mennyire kreatív, még úgy is, hogy ezzel egy az egyben azt csinálja, mint Pennywise az AZ című horrorfilmben.

Azonban az indítékaikhoz már nem kellett ekkora kreativitás, ugyanis a legtöbbjük vagy bosszút akar állni azért, ami vele és a szeretteivel történt, vagy Isten-komplexusban szenved és az ő ’’Szent’’ ügyei érdekében nem habozik másoknak ártani.

A nagyon felkavaró látványvilág

A képi elemek sokszor nagyon sokkolóak és megbotránkoztatóak. Nyilván egy tapasztaltabb horrorkedvelő közönségnek semmiségnek tűnhet, de egy kicsit alacsonynak érzem a sorozat 16-os korhatárát. Elvégre egy letépett arc látványa, vagy egy hollók által kivájt szemű nő erősen plusz 18-as. Habár itt-ott megkérdőjelezhető a CGI minősége, aránylag hitelesek ezek a jelenetek.

A Jessica álmaiban lévő pestisdoktorok és egyéb lények, továbbá a groteszk hangulat kifejezetten hatással van a nézőre, ami annyira fantasztikus, hogy a hideg rázott tőle. Véleményem szerint a horrorban kevésbé jártas nézőknek nem ajánlatos kései órákban néznie.

A Netflix lenyomata a sorozaton

Habár a Netflix saját gyártású műsorai sikeresek és jók szoktak lenni, bennem mindig van egy görcsös félelem, mikor egy saját gyártású alkotásukat nézem. A Netflix jellemzője, hogy a fiatal felnőtt korosztályt célozza meg a legtöbb műsorával és ez itt sincs másképp, azonban ezzel olyan hibákat vétenek, amiket nem feltétlen kellene.

Gondolok most arra, hogy egy két évszázaddal ezelőtti látványvilágot és hangulatot sikeresen megteremtettek. Az öltözködés, a modor és az akkori társadalmi különbségek okozta feszültség hitelessé teszi a hangulatát a sorozatnak. Erre modern elektronikus zenét tesznek már az első rész egyik jelenetébe, ami teljesen kizökkenti a nézőt. Habár nekem Billie Eilish – When the party’s over című száma úgy tűnt, hogy jobban passzol a többihez képest, így volt szituáció, ahol a modern zene használata nem csak hiba, de egy bizonyos ponton kihasznált lehetőség is.

A széria továbbá olyan fontos kérdéseket vet fel, hogy mi van akkor, ha már nem tudunk tükörbe nézni, mert olyan történt velünk, amit nem tudunk feldolgozni érzelmileg, vagy ha elveszítünk valakit, és úgy érezzük, nélküle már nem tudjuk folytatni. Ekkor a sorozat halálos komolysággal a szemünkbe nézett és azt mondta, hogy Ő bizony nem tudja, ne is kérdezzünk ilyen badarságot. A The Irregulars próbál komoly lenni, de a legkomolyabb kérdéseit lógni hagyja, ahelyett, hogy választ keresne rá. Mert a szomorúságra az egyetlen válasz, amit adott, az ópium volt, de nem hiszem, hogy az lenne a helyes megoldás.

A humor is inkább a fiatal közönségnek imponál és ezzel ellopja magától a lehetőséget egy idősebb közönség tartalmas szórakoztatására. Ugyanez vonatkozik a rengeteg klisés elemre, amit a tapasztaltabb néző már többször is látott.

A sorozat ebben a nyolc részben egy teljesen lezárt sztorit nyújt, azonban vannak még kérdések, amik tisztázatlanok. A végén Watson kijelenti, hogy vigyáz a lányokra, ezzel sejtetve egy második évadot, kíváncsian várom, hogyan folytatják. Számomra nem volt túlzottan különleges, egyszer nézős sorozatnak mondanám, de a közel nyolcórás játékidőre teljesen lekötött, és ez idő alatt kifejezett kellemesen szórakoztam.