Könyv

„Felállunk, ha felálltok” – Mi vagyunk a medvék könyvajánló

Fredrik Backman ritka madár. Ha azt kérdeznéd bármelyik Backman rajongótól, hogy tulajdonképpen miről is ír a fickó, hát aligha kapnál egyenes és egyértelmű választ. Mert igazából mindenről. Sok szerzőt nevezhetünk egyedülállónak a maga nemében, a legkülönbözőbb okokból, de Backman alkotásaiban van valami megragadhatatlan szikra, amitől minden egyes írása vibrál az élettől, a valódi érzésektől. A Mi vagyunk a medvék az idei évem eddigi legjobb olvasmányélménye volt, ezt már most ki merem jelenteni.

Történetünk Björnstadban játszódik, egy félreeső svéd kisvárosban, ahol rövidek a napok, a tél hosszú, az élet folyamatos küzdelem (bár a városlakók szerint kell is, hogy kemény legyen), az emberi kapcsolatok pedig egyszerre bonyolultak és egyszerűek. Errefelé az emberek ugyanolyan makacsak, mint a jég, ami nélkül létezni sem tudnak. Björnstad sok minden, de mindenekelőtt hokiváros. A sport élteti az ittenieket, összetartja és szétszakítja a közösséget, meghatároz mindent. Csak egy játék – kivéve itt, ahol a hoki magát a reményt jelenti. Mikor a björnstadi juniorcsapat esélyt kap, hogy győzelmet és dicsőséget szerezzen a városnak, minden egyes lakó a fiatalokba veti hitét. A győzelemmel újra felkerülhetnének a környék térképére, befektetőket vonzana, munkahelyeket hozhatna. Csak egy játék – csak minden.

Ez a könyv a sportról szól, és mégsem. Aki valaha is sportolt versenyszerűen, tudja, milyen érzés a józan értelem határán túlmenően rajongani és foggal-körömmel küzdeni valamiért. Ez olyasmi, amit nem lehet a lelátókon és a csarnokokban hagyni, ez meghatározza az ember egész lényét, akárhol van, akármit tesz. Az egyénét, a csapatét, és a közösségét is. Backman zseniálisan önti szavakba a sport ezen oldalát, egyértelműen saját tapasztalatai vannak. Igen, ez a könyv sportkönyv is lehetne – de mégsem egészen az.

A szerző történeteinek egyik sajátsága, hogy képes egy adott dologról írni, miközben azzal szimultán egy teljesen másikról mesél. Ez a könyv az életről szól. Családról, csapatról, összetartásról, barátságról, álszentségről és becsületről. Rengeteg témával foglalkozik a lapokon: Backman fiatalokat indít el a felnőtté válás útján, szülőket szembesít a ténnyel, hogy képtelenek megvédeni a gyerekeiket, próbára tesz játékosokat, apákat, kocsmatulajokat és bajkeverőket. Mikor pedig bekövetkezik a tragédia, az egész közösség választás elé kerül. Az emberi természet legszebb és legvisszataszítóbb oldalai mutatkoznak meg, nem éppen burkolt társadalomkritikai meglátásokkal tűzdelve. Ha azt mondanám, realista módon ábrázolja az életet, mérhetetlenül szerényen fogalmaznék. Sokszor a végletekig egyszerű mondatokkal vág bele az ember lelkébe, nem lehet nem megtapasztalni a felvonultatott érzelmek széles skáláját olvasás közben. Igen, volt visítva röhögés és keserves bőgés is, nem tagadom. Backman stílusában van valami, ami egyidejűleg nyers és kifinomult, kegyetlen és gyönyörű. Intenzív utazás volt.

Egy jó történet önmagában még nem tett kiemelkedővé egyetlen regényt sem, ahhoz ennél több kell, és Backmantól megkaptam: a karakterek. Ezek a szereplők valódi emberek, és bizony egyikük sem hibátlan. (Kivéve Benjit. Benjiért ölnék.) A köztük lévő kapcsolatok alkotják a történet valódi gerincét, a hoki „mindössze” ezen kapcsolatok mozgatórugója. A könyvnek igazából nincs egy vagy több, a többi karaktertől jól elkülöníthető főszereplője, számtalan nézőpontkaraktert megszólaltat. Még csak azt sem tudjuk eldönteni, kinek a szerepe fontosabb a másikénál. Egyetlen jelentéktelennek tűnő személy legapróbb tette is komoly események láncolatát indíthatja el, vagy mozdíthatja teljesen más irányba a cselekményt. Egy elejtett félmondat, pár perc késés – egy apró fuvallat, de elég.

A szerzőre jellemző sajátos narratív megoldást szeretném még kiemelni. Amellett, hogy sok nézőpontot kapunk, ezeket sűrűn is váltogatja. Mármint nem fejezetenként, hanem nem ritkán néhány mondatonként, bekezdésenként. Ettől mozaikszerűnek tűnhet a próza, de a második fejezettől már a legkevésbé sem zavart, sőt. Olyan volt, mintha pillanatképek sorozatát néztem volna, amelyek együtt, egymás mellett adnak ki egy történetet, és micsoda történet volt ez! A könyv olvasható önállóan is, de már megjelent a folytatás az Animus kiadó gondozásában, a trilógia befejező részét pedig őszre ígérték. Csak azt tudom mondani, hogy olvassatok Backmant, mert nem fogjátok megbánni.