Destin Daniel Cretton rendezésével és Chris McKenna, illetve Erik Sommers forgatókönyvével folytatódott az MCU Pókemberének története. Méghozzá az eddigieknél is kreatívabb történetvezetéssel, és jóval nagyobb érzelmi töltettel.

A szokásukhoz híven a Marvel-logó ezúttal is korábbi filmek jeleneteiből épül fel, de most nem csupán felvezetésként szolgál, ezúttal más volt. Ugyanis előre vetítette a film érzelmi súlypontját és közben vissza is utaltak arra, mennyire fontos, hogy senki sem emlékszik Peterre. Ezt látva még a nosztalgia érzése is elöntött, ugyanis a sok év alatt együtt éltük át ezeket az emlékeket Pókemberrel együtt. A film a Nincs hazaút befejezése után veszi fel a fonalat. Bár nem közvetlenül ott folytatja, fokozatosan tölti ki az időközben történt eseményeket, így folyamatosan fenntartja az érdeklődést. Peter teljesen egyedül maradt, ezért úgy dönt, hogy kizárólag Pókemberként él tovább. Nincsenek barátai, csak a bűnüldözés tölti ki a mindennapjait, miközben távolról figyeli korábbi szeretteit. Amikor azonban felbukkan egy új, rendkívüli képességekkel rendelkező ellenfél, aki MJ-re is veszélyt jelent.

A történet végig lendületes marad. Külön pozitívum, hogy az előzetesekben látott jelenetek csupán a film első feléből származnak, így rengeteg meglepetés várja a nézőt. A cselekmény tele van kreatív fordulatokkal, és végig azt az érzést kelti, hogy a Marvel végre tanult az előző filmek hibáiból. Már az első percekben egymást érik az új információk, de ez a lendület később sem hagy alább. A korábban beharangozott szereplők ezúttal nem egyszerű cameók, hanem valódi szerepet kapnak a cselekmény alakításában, döntéseiknek pedig következményei is vannak.

A megvalósítás

A film vizuális világa egyszerre merít a képregényekből, az Irány a Pókverzum! látványvilágából és a PlayStationre megjelent Pókember-játékokból. Számos easter egg is megmosolyogtathatja az igazán nagy rajongókat. Az épületek közötti hálóval való közlekedést eddig nem látott látványossággal valósították meg, ahogyan a harcok koreográfiáját is. Most már nem csak hirtelen kamera váltásokat és pár kilövellt pókhálót láthattunk, hanem olyan mozdulatokat amelyektől tátva maradt a néző szája. Melyeket tovább fokozták az izgalmas, folyamatosan változó kameraállások és a zene, amelyet minden egyes jelenetnél tökéletesen eltaláltak. Egyedül egy jelenet volt, amely kizökkentett. A film legelején a kamera hirtelen vált és Pókember úgy pózol, mintha éppen fotóznák. Kezdetben azt hittem, hogy ez egy utalás lesz az eredeti karakter fotóriporter mivoltjára, de végül nem volt az.

A karakterek

Elérkezett a pillanat, ahol a szereplők végre megkomolyodtak. Pókember már nem követett el gyerekes ballépéseket és nem nevetettek ki olyan személyt aki a saját hibájából tanult. Az eddigi Tom Holland által megformált Pókember filmek közül ez volt az első olyan mű amely el tudta hitetni velem, hogy igen, ő tényleg Pókember. Eszembe juttatta azt a rajongást, amelyet még gyerekkoromban éreztem mikor először láttam a Tobey Maguire féle filmeket. Tom Holland karaktere kiforrt, már nem csak egy „Mr. Stark, már megint elszúrtam valamit” kölyköt láthattunk, hanem egy igazi hőst. Egy olyan személyt aki saját problémáit jó kedvvel és mások megsegítésével kívánta elnyomni. Csak azt sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várni arra, hogy ez a karakterfejlődés a végéhez érjen.

Frank karaktere cinizmusával üde színfoltként jelent meg a történetben. A tragikus sorsú katona jelenléte nem egyszer mosolyt csalt a nézők arcára. Kezdetben féltem, hogy hasonló sorsra jut mint a Matt Murdock a Nincs hazaútban, de végül nem így történt. Bruce Banner előtt viszont értetlenül álltam, ugyanis korábban már gond nélkül tudta irányítani Hulkot, most mégis szabályozóra volt szüksége. Bár könnyedén meglehet, hogy csak én siklottam el valami felett, de korábban a She-Hulk első részében Bruce Hulkként tanította Jennifert arra, hogy irányítsa a zöld óriást. Akkor most miért volt szüksége mégis szabályzóra? Lehet, hogy majd ezt a kérdést is a későbbi filmekben fogják megmagyarázni, ahogyan még sok mást is. 

MJ és Ned ezúttal háttérbe szorultak, de hiába szerepeltek kevesebbet, jelenlétük erősen befolyásolta a történetet, ugyanis ők voltak Pókember számára a legfőbb motiváló erők. Akit még érdemes megemlítenem, ő egy sokak által ismert, az MCU részéről mégis új karakter. Kivitelezése zseniális volt. Az erejét és a személyiségét rendkívüli módon adták át a nézőknek, miközben sokat tanítottak az erkölcsről és az elfogadásról. Viszont a negatív szereplő, most is a háttérben szorult, de ezúttal nem éreztem problémának. Ugyanis maga a személy nem volt kellően érdekes, ahhoz, hogy több időt kapjon és úgy gondolom kellő nyomást tudott gyakorolni így is. Nagyszerűen játszmázott és elég fenyegetővé tudott válni ez idő alatt is, de mondhatjuk most nem ő volt a lényeg. Csak egy eszköz volt, arra, hogy általa jobban megismerhessük hőseinket és erre a célra megfelelő volt.  

Színészi játék

Többségük már számtalanszor bizonyította tehetségét és ezúttal sem okoznak csalódást. Játékuk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a film érzelmi pillanatai valóban működjenek, hogy a befogadó megtapasztalhassa a karakterek minden egyes örömét és fájdalmát.

Összegzés

A film látványos akciókat, kiváló zenét, szerethető karaktereket és meggyőző színészi játékot kínál. Az alkotók tisztelettel nyúltak Stan Lee hőseihez, még akkor is, amikor eltértek a képregényektől. Ez nem csupán egy látványos szuperhősfilm, hanem történet a magányról, a gyászról, a felnőtté válásról és arról, hogy az ember akkor is képes hős maradni, amikor már senki sem emlékszik rá.