A nyolc évvel ezelőtti oslói és utoyai vérengzésnek mára már minden részlete tökéletesen ismert: egy 32 éves norvég szélsőséges nacionalista férfi, Anders Behring Breivik bombamerényletet követett el Oslo kormányzati negyedében, majd két órával később Utoya szigetén rendőrnek öltözve nyitott tüzet a Norvég Munkáspárt tizenéves nyári táborozóira. A két merényletben 8, illetve 69 ember lelte halálát.

Ennyi előzetes tudás bőven elég a film megértéséhez, de szükséges is: az ember agyába minduntalan felkúszik a jeges gondolat, hogy „a valós történet alapján” itt nem holmi szemfényvesztés (bár le kell szögezni, hogy fikcióként is tökéletesen működne), amit a vásznon látunk, az valóban megtörtént. Méghozzá nem a tengerentúlon, nem is a háborúktól fűtött Közel-Keleten, hanem itt, az öreg kontinens egyik legbékésebb szegletében.

A fő értékelési szempont egy ilyen tragédia elmesélésében, hogy az élmény hiteles legyen, és ezáltal képesek legyünk átélni azt a borzalmat, amit akkor a mészárlás elszenvedői is. Erik Poppe filmje nem moralizál, nem mond ítéletet, csupán bemutatja a szigeten történteket az első lövéstől kezdve a segítség érkezéséig. Ebben nagy segítségére van Martin Otterbeck operatőri munkája, akinek sikerült is a film révén elnyernie a 2018-as Európai Filmdíjat, abszolút megérdemelten: általa teljesen emberközelből látjuk az eseményeket, és így válik átélhetővé az élmény. A film egyetlen vágatlan, másfél órás snitt, egyetlen feszültségbomba, ráadásul teljesen valós időben játszódik. Érdekesség, hogy a tragédia túlélői számára megkönnyebbülés volt az eseményeket a filmvásznon látni, mert sikerült visszaadnia azt, amit ők szavakban nem tudtak elmesélni.

A film nagy fegyvere a csend. A zenei betétek teljes mértékben mellőzve vannak, így még jobban a nézőkre telepszik a szigeten rekedtek kilátástalansága és rettegése. A levegőbe csak zihálások és sírás vegyül, no meg a merénylő fegyverének dördülése, aminek a csend még nagyobb nyomatékot ad. Minden perc egy órának tűnik. Akár egy rémálom, amiben próbálod visszafojtani a lélegzetedet, a rád acsarkodó szörny mindig a nyomodban jár, és a legkisebb zajt is megneszelheti.

Poppe a merényletet egy fiatal norvég lány, Kaja szemszögéből mutatja be (Andrea Berntzen kiválóan játszik), így a merényletbe személyes dráma is vegyül. Rajta keresztül érezhetjük azt az őrjítő és kétségbeejtő bizonytalanságot, pánikot és kiszolgáltatottságot, ami belengte a szigetet. A kamera az ő nyomában lohol, vele együtt menekül, és vetődik a földre. Már rögtön a film első pillanataitól fojtogat az atmoszféra, mert mi, nézők már tudjuk az elkerülhetetlent, és lélegzetet visszafojtva várjuk, hogy kezdődjön. Hallani a lövések dördülését, a sikolyokat a fák között, de vajon honnan jönnek? Minden egyes lövés egy újabb tőrdöfés a szívünkbe, ami egy újabb ártatlan gyerek kioltott életét jelentheti. Ki támadta meg őket? Hányan vannak? Honnan jönnek? Tényleg rendőrruhában van? Mi pontosan tudjuk a választ, a szigeten táborozók csak találgathatnak. Borzongató látni, hogy a háború elől Norvégiába menekült srác milyen higgadtan és éretten vonja le a konzekvenciákat, miközben a többiek sokkhatás alatt vannak. Valószínűleg számára a lövések a mindennapok részei lehettek. Vajon az erdőben futó emberek jó felé menekülnek, vagy egyenesen a vesztükbe rohannak? Bújjunk el, ahol védtelenül megtalálhat a merénylő, vagy meneküljünk? Melyik jelenti a nagyobb kockázatot? A feszültséget csak növeli, hogy magát a merénylőt egyszer sem látjuk a filmben, egyetlen alkalmat leszámítva, de akkor is csak a sziluettje vehető ki a távolban, így arctalan marad.

Zűrzavar és kaotikusság. Sokkoló, csupasz borzalom, ami a zsigereinkbe hatol. Az Utoya másfél órája tökéletesen megkomponált mű, ami hiteles módon adja vissza a fojtogató légkört és precízen rekonstruálja az eseményeket az áldozatok szemszögéből, és ami közben és után garantáltan nehéz megszólalni. Fájdalmasan emlékeztet minket, hogy a tomboló kegyetlenség nem vesz figyelembe a határokat, nem válogat bőrszín, nyelv és vallás tekintetében. Ott csap le, ahol nem várnánk.