A tavaly októberben megjelent Alan Wake 2 hurrikánként söpörte el a játékosvilágot, bizonyítékául adva, hogy érdemes volt tizenhárom évet várni a folytatásra, melyről korábban itt a Kritizátornál is írtunk. Ezzel egy időben ugyanakkor úgy gondoltam, hogy érdemes lehet írni egy kis visszatekintő bemutatót az első részről is és mi lenne alkalmasabb erre, mint a 2021-ben, a második részt megalapozóul megjelent Remaster verzió, melyben a Remedy ismét megmutatta mindenkinek, hogy mire is képesek.

Mint az már mára talán mindenki számára ismert, az eredeti Alan Wake stílusában nagyban merít a Stephen King regényeinek pszichológiai horror stílusából, valamint a méltán népszerű Twin Peaks sorozat természetfelettit a képletbe keverő megoldásaival. Sőt, igazából a teljes felütés, a helyszín, a főszereplő személye, de még a cselekmény is nagyban merít a fentiekből. Még a történet is úgy van felépítve, mintha egy 80-as évekbeli filmsorozat epizódjai lennének. De mindez nem egyszerű, gagyi koppintás, kicsit sem. Ahogy azt a finn stúdió az Alan Wake előtt is és azóta is többször bizonyította, kis csapatukat igazi művészek alkotják, akik mindig képesek valami különlegeset alkotni. Nem kis köszönet illeti persze ezért a stúdió kreatív igazgatóját és első számú íróját, a híres-neves Sam Lake-et. Persze nem csak Lake tud kiválót alkotni, a teljes csapatról bátran elmondható, hogy igazi művészek alkotják.

Az Alan Wake története szerint, a címszereplő egy sikeres és meglehetősen híres horroríró, akinek könyveiért milliók rajonganak és rendre az eladási listákon kötnek ki, személye pedig állandó szereplője a bulvárújságok címlapján és talk showkban díszeleg. Igen ám, de Alan nagy problémával küzd, lassan egy éve nem sikerült semmit sem írnia, a kiadó, na meg persze a világ egyre nagyobb nyomást helyez rá. A feleségével, Alice-szel úgy döntenek, hogy a kedves kis washingtoni üdülővároskába, Bright Falls-ba utaznak egy időre, hogy Alan el tudja engedni a stresszt, megnyugodjon és talán új ihletre leljen. Nem mellesleg asszonypajtás feltett szándéka Alant beíratni egy, a környéken működő, direkt művészekre szakosodott “diliházba”, aminek az igazgatója biztos benne, hogy újra pályára tudja állítani az írót. Nos, Alan és Alice nem is sejtik mennyire fején találják a szeget Bright Falls-szal, ugyanis érkezésük nagyjából harmadik percében elkezdődnek a furcsa események.

Éppen csakhogy berendezkednek és a niktofóbiás (félelem a sötéttől) Alice az elsötétülő házban ragad és mire Alan odaérne hozzá eltűnik, ezzel pedig kezdetét veszi a kaland, melyben a sötétség és a fény harca az igazi mozgatórugó. Ahogy Alant irányítva végighaladunk az epizódokon egyre több részletre derül fény és megtudhatjuk, sokkal többről van itt szó, mint egy egyszerű emberrablásról és, hogy Bright Falls-t egy évtizedek (évszázadok?) óta kísértő gonosz erő kísérti, amit csak úgy sikerülhet legyőzni, ha Alan minden írói tehetségét latba vetve, úgy alakítja a történetet, hogy ő kerekedjen ki jól belőle. Mert bizony az eseményeket irányító erőnek szüksége van arra, hogy valaki megírja az eseményeket. Ennél többet a történetről talán nem is érdemes írni. Ha játszottál a játékkal, úgyis ismered, ha pedig nem, akkor jobb ha magad fedezed fel.

Nemcsak a történetben, hanem a játékmenetben is fontos szerepet kap a sötétség és a fény harca…sőt, sokkal inkább erre épül az egész. A játék nagy részében éjszaka, vagy legalábbis sötét helyen botorkálunk főszereplőnkkel, ahol a sötét erő által megérintett emberek szabadon garázdálkodhatnak és vadászhatnak Alanre, akinek az egyetlen esélye, hogy valahogy, bármilyen fényforrás hatósugarába csalva őket legyengítse, majd elpusztítsa őket. Szerencsére miidig akad egy-egy különböző erősségű zseblámpa a pályákon elszórva, mely segítségünkre lehet, ám a folyamatosan merülő elem miatt óvatosan kell bánnunk vele. Persze ha ügyesek vagyunk, akkor épp elég akksit össze tudunk gyűjteni a pályán. De még jobban járunk ha eldobható fáklyákat, jelzőpisztolyt, vagy rendőrségi villanógránátokat használunk. Ha pedig minden kötél szakad, akkor szégyen a futás, de hasznos és meg se álljunk a legközelebbi fényforrásig, ami lehet egy épület szobája, vagy utcalámpa is. Utóbbiak szolgálnak egyébként a mentést jelentő ellenőrzőpontokként is, illetve életünket is itt tölthetjük fel.

Alan nem akcióhős, nem fogja fél kézzel kitekerni a rátámadó szörnyetegek nyakát miközben a másikkal géppuskát szorongatva lekaszál egy hadseregnyi továbbit, mint kombájn a búzakalászt. Fegyverek természetesen vannak a játékban, nem is egy fajta – a már fent említetteken kívül kezünkbe akadhat egy revolver, egy régimódi és a taktikai shotgun és egy vadászpuska is. De egyrészről főhősünk nem egy szuper lövész (maga is bevallja, hogy életében csak párszor járt lőtéren), ráadásul a magunknál tartható lőszer mennyisége is elég szűkös. Így inkább az eszünkre kell hagyatkoznunk, csapdába csalni ellenségeinket, kihasználva a pályák nyújtotta lehetőségeket (robbanó hordók, reflektorok, stb.) is. Például sosem gondolnád mekkora segítség lehet egy autó fényszórója adott esetben. A fent említett meneküléssel is érdemes óvatosan bánni, mert nem megoldás mindenre. Alan ugyanis meglehetősen puhos fazon és nem bír túl sokat.

A harc egyébként csak egy kisebb – ámbár annál intenzívebb részét – teszi ki a játéknak. Az időnk nagy részében inkább a felfedezésen és a környezeti fejtörők megoldásán lesz a hangsúly. Ezek a fejtörők egyébként elég találóak és érdekesek, néhányuknál pedig valóban használni kell az agytekervényeinket. A Remedy munkatársai pedig kiválóan építették bele őket a pályatervbe és a világba magába is. Ha már a pályatervnél tartunk, az Alan Wake-ben alapvetően lineáris pályákon haladunk, de minden egyes szekció kellően széles ahhoz, hogy kicsit bolyonghassunk. Erre pedig szükség is van, ugyanis a környezetünket felfedezve találhatjuk meg annak a könyvnek a lapjait, amit papíron Alannek be kell fejeznie, ám ő maga nem emlékszik rá, hogy valaha is megírta volna, ezzel egy csomó plusz kontextust adva a sztorinak. Ha pedig ez nem elég, így lelhetünk rá a rejtélyes segítőnk által hátrahagyott, hasznos cuccokkal teli ládákra.

Mivel a cikk alanya csupán egy remaster és nem egy remake, sok esetben csak ráncfelvarrás történt a játékban. Nem sokban változott például az irányítás, ami azért már 2010-ben is, hát, minimum egyedinek számított, a szó jó és rossz értelmében is. Az azóta eltelt közel 13 évben pedig nem feltétlenül öregedett jól. Nem mondom, hogy játszhatatlan, mert természetesen nem az, de kimondottan kontrolleren, egy-két hajszálunk azért ki fog hullani tőle. A technikai megoldásokban sem történt drasztikus változás. A kötelező dolgokon felül, mint a megemelt felbontás, javított fény-árnyék játék, szebb effektek, stb, azért a Remedy hajlandó volt némi pluszt is belepakolni, így feljavították a karaktermodelleket, az arcok mocapjét teljesen újradolgozták, így már nem tűnnek viaszbábúnak a karakterek és az átvetőket is szinte teljesen újjáépítették. Ráadásul stabilan, bugmentesen fut az egész játék. De ha ennél többet vársz és adott esetben már megvan az eredeti, nem biztos, hogy érdemes beruházni a Remaster epizódra.

Amiben azonban a mai napig hatalmasat domborít az Alan Wake és még egy évtized után sem lehet tőle eltagadni az a művészi megoldások, a világépítés és a hangulatteremtés. Igazából ez az ami megadja az igazi élményt ebben a játékban. De ez mindig is igaz volt a Remedy-re. Ahogy a zseniális soundtrack is a finn stúdió névjegye. Ebben a játékban debütált a Remedy azóta állandónak számító zeneszerzője Petri Alanko, de természetesen régi barátaiknak, a Poets of the Fall-nak is jutott hely Alan Wake világában, ráadásul ők alakítják a játékban fontos szerepet kapó Old Gods of Asgard kivénült metál bandát is. És persze nem hagyhatom ki állandó vesszőparipámat, a szinkront sem, ha már az audio élménynél tartunk – persze, hogy a szinkron az. Nem spiláznám túl, mert a Remedy-től és az általuk rendre alkalmazott bandától (Matthew Porretta, James McCaffrey és társaik) megszokott módon zseniális.

Összegezzük hát: Az Alan Wake remaster egy remek újralátogatási lehetőség azoknak akik a második rész előtt, vagy éppen után szeretnének játszani az előzménnyel is, akár játszották korábban, akár nem. Mint minden remaster, ez is kétélű fegyver természetesen, hiszen annak ellenére, hogy a Remedy mindent megtett amit csak ki lehetett hozni a dologból, drasztikus átdolgozások és valljuk be, komolyabb anyagi befektetés nélkül. Ez elég lehet egyeseknek, míg másoknak túl kevés. Egy dolog viszont eltagadhatatlan, minden hibája és hiányossága ellenére, az Alan Wake még közel másfél évtized elteltével is egy egyedülálló és kivételes játék. Hogy mennyire fog meg, az pedig csak rajtad áll.