Van az a rendezőtípus, akiktől, ha nem is várjuk el, hogy az év legjobb filmjét tegyék le az asztalra, arra mindenképp számíthatunk, hogy valami különlegeset fogunk látni tőlük. M. Night Shyamalan például ebbe a kategóriába tartozik nálam, hiába okoz nagy eséllyel csalódást, akkor is valami olyasmit ad ki a kezei közül, ami az ő munkájának nyomait viseli. Nicolas Winding Refn egy másik ilyen különce a filmgyártásnak. Ő viseli ma David Lynch koronáját, ami a zavarba ejtő, álomszerű filmek rendezőjének jár. Noha a kettejük közötti hasonlóság inkább a felszínen van csak meg, az vitathatatlan, hogy mindkét rendező munkája képes révületbe ejteni a nézőjét. Neonpokol című filmjével Refn minden eddiginél mélyebbre merül az őrá jellemző esztétikában. Ennél refnesebb film eddig még nem készült. Más lapra tartozik, hogy ennek örülni kell-e, vagy nem.

A legtöbb szerzői filmesnél előfordul egy ponton, hogy egy-egy alkotásuk túlcsordul a saját esszenciájuktól, amivel képesek agyonnyomni egy-egy alkotást. Ez többnyire kéz a kézben jár a minimális stúdiókontrollal és a kreatív szabadsággal. Az ilyen filmek közé sorolnám Christopher Nolan Tenetjét, ahol a népszerű brit rendező keresztül-kasul, elölről-hátulról játszhatott kedvenc narratív játékszerével, az idővel – az átlag néző pedig csak pislogott, mint hal a szatyorban, hogy mi történik. (Hogy egy antitálentumtól is hozzak valamit, ide sorolhatóak Zack Snyder Rebel Moon-filmjei is, melyekből végül csak kettő készült el, válaszul sokak kitörő érdektelenségére. A vízionárius vízióinak a Netflix szabad szárnyalást adott, köszönetképpen Snyder film rendezése helyett puffogott egyet az akciófiguráival, de ebből a streaming-szolgáltatónak nem kellett harmadik felvonás.)

Refn Neonpokolja tíz év mozis hiátus után készült el. Legutóbbi műve, az Elle Fanning főszereplésével forgatott Neon démon finoman szólva nem aratott osztatlan siker, a Cannes-i premieren például kifütyülték az első vetítés alkalmával. Refn itt pörgette eddig csúcsra a rá jellemző neon-esztétikát , egészen mostanáig. Egy ködbe burkolózó, robusztus metropoliszban járunk, a kamera félhomályos utcákon siklik keresztül. Az utcákat betölti a város zajainak halk morajlása a lámpafények által kékes-lilás árnyalatúra festett égbolt alatt. A film az első perctől fogva Refn-i, hamisítatlan hangulatbomba, amivel valahogyan egy frekvenciára kell vergődni – különben élvezhetetlenné válik az élmény.

A városban álló Tower Hotel az otthona Elle-nek (Sophie Thatcher), aki a világról elidegenülve él a szálloda fényűző lakosztályában filmrendező apjával (Dougray Scott) és vele egykorú mostohaanyjával (Havana Rose Liu), aki korábban az ő barátnője volt. Johnny Thunders, azaz Elle apja éppen egy újabb sci-fi film forgatására készül lányával főszerepben. Hagyományos családmodellről tehát nem beszélhetünk. Eközben a nagyvárosi félhomályt éjszakánként sikolyok töltik meg: azt suttogják, hogy egy gonosz szellem jár a ködben, kristályokkal kirakott kesztyűben, és fiatal lányokat ragad magával. A szellemnek egy üldözője is akad, a K névre hallgató amerikai katona személyében (Charles Melton), aki elveszett lányát szeretné megtalálni és érte bosszút állni.

Ennél jobban nem is lehet cizellálni a történetet, az alaphelyzet tokkal-vonóval ennyit kínál. A dán rendező azok közé tartozik, akinek a művészetét kevesen értékelik, de rajongói annál lelkesebbek egy új filmje kapcsán. Hagyományos értelemben vett történetmesélésről ugyanis nehezen lehet beszélni. A látvány dominálja a tartalmat. A jellegzetes „neonrémálom” látványvilágot a Tom Hardy-főszereplésével készült Bronsonnal kezdte el felépíteni, és a 2010-es évek eleji három filmje – a Drive, a Csak Isten bocsáthat meg és a Neon démon már ebben a „paradigmában” készült el. Műfajilag Refn érdeklődése a misztikum, krimi és a horror irányába tolódott el, míg tartalmilag a vér, a sikolyok és a gyönyörű emberi testek kezdtek el dominálni, megfűszerezve mindezt egy kis keleti spiritualitással.

A film komótos, meditatív ritmusban halad előre és bontja ki az alaphelyzetét. Fordulatos, komplex, a képernyő elé szegező történetről nem igazán lehet beszélni. Ezért is ajánlanám, hogy aki érdeklődik a film iránt, az vegye le a virtuális polcáról a rendező úr előző filmjei közül az egyiket, és csekkolja le magának, mert nagy valószínűséggel el tudja dönteni, hogy a Neonpokol érdemes-e a figyelmére, avagy nem.

A lassúság és az egyszerűség azonban nem azt jelenti, hogy amit látunk, annak ne lenne értelme – akármennyire is sovány a történet, lefogadom, hogy Refn ilyen végeredményt akart, és és a dialógusoktól kezdve a sminken át a beállításokig minden tudatosan lett olyan, amilyen. Kifejezetten annak tükrében, hogy a túlvilág, az abból való visszatérés Refn saját halálközeli élményéhez kapcsolható, mivel a rendező saját elmondása szerint súlyos szívelégtelenségből épült fel – állítólag a műtéte során huszonöt percig klinikai halál állapotába került. Ez egy olyan meghatározó élményt jelentett számára, ami nélkül ez a film ebben a formában aligha készült volna el.

A dialógusok, a szereplők karakterizációja, a cselekmény tehát abszolút minimális, a látvány, a hangulat viszont maximális fokozatra lett kapcsolva. Amennyiben valaki képes magát és a figyelmét alávetni a film sodrásának, akkor a látottak igazi mély diskurzusok táptalajaként szolgálhatnak. Ha nem is hivalkodó módon, de a Neonpokol több izgalmas kérdésről szól egyszerre (nem tartom igaznak azokat az írásokat, amik tartalmatlanként festik le). Annyi a különbség a hagyományos filmnyelvhez képest, hogy itt a képek sokkal többet mesélnek a szavaknál. Az éjszakai metropolisz lilás-kékes árnyalatokban fürdő látképe maga a társadalomra telepedő melankólia.

Rezonál egyszerre Elle lelkiállapotára és magányára (a film eredeti címe Her Private Hell – az ő személyes pokla, tehát a Hotel, ahol apjával él); a neo-noiros, Argento giallóra emlékeztető szetting aláfestésül szolgál a természetfeletti slasher-szálnak is. Ami pedig annak az allegóriája, hogyan zsákmányolja ki a szórakoztatóipar a női testeket. A természetfeletti erőszak maga a kizsákmányolás felnagyított képeként szolgál a történetben. Ez az olvasat már a Neon démon esetében is jelen volt.

A Neonpokolnak megvannak a jelentésrétegei, szimplán Refn-t nem érdekli a dramaturgia, nem érdeklik a szokott történetmesélési keretek, ehelyett egy közel kétórás révületre invitálja nézőit. Már a korábbi műveit is áthatotta egyfajta keleti, zen spiritualitás. A legerősebb példa erre a Csak Isten bocsáthat meg. A filmben több olyan motívum van, amely keleti vallási képzeteket is felidézhet. A Neonpokolban inkább a japán folklór és az általános túlvilági érdeklődés találkozik egymással. Erre legjobb példa a két rókatündér (japánul kicune), akik fiatal nő képében jelennek meg több szereplőnek is a film során. Ez azonban nem több, mint jelentésréteg, mivel a film egészét nem lehetne egy konkrét keleti vallás tanításainak megfeleltetni.

A Neonpokol egy teljes mértékben szabad szellemű, meditatív filmélmény. Vitathatatlanul rétegfilm: lassú tempója, cselekménytelensége sokak számára elrettentő vagy unalmas lehet. Lynch és Argento (valamint Panos Cosmatos) szerelmeseinek, valamint azoknak, akik értékelik a filmben a vizuális médiát, az erőteljes színeket, érzéseket, hangulatokat, és akik számára a film nemcsak szórakozás, hanem meditációs objektum – nos, számukra ez egy felső polcos mű lehet. És a mesét kedvelőknek is, elvégre ez a film végeredményben egy zavaros, lázálomra emlékeztető sötét mese. Ez esetben a 10/4-től a maximális pontszámig minden indokolt. Sophie Thatcher pedig elbűvölő, mint mindig.