Film

Összeköt és elválaszt – Mandarinok kritika

A Szovjetunió felbomlása számos etnikai konfliktushoz vezetett a jogutód Oroszországban és a függetlenedő tagköztársaságokban egyaránt, amik hatásai jelenünkbe is tovább gyűrűznek – nincs olyan ember ma Magyarországon, aki ne tudna a szomszédunkban zajló vérengzésről. De nemcsak az orosz-ukrán háború képezi az unió véres örökségét, hisz még nincs két éve az azeriek és örmények között lezajlott hegyi-karabahi háború kirobbanásának, és az időben visszafelé haladva lehetne sorolni a további tragikus eseményeket, melyek olykor kiterjedt fegyveres konfliktusokat. A 2013-as észt-grúz koprodukcióban készülő film, a Mandarinok az 1992-es grúz-abház idején játszódik, és amellett, hogy mesél egy a nyugati világban talán ismeretlenebb konfliktusról, még többet elárul egyetemlegesen a háború és az erőszak abszurditásáról.

A Grúziától elszakadni kívánó, oroszok által támogatott szeparatista államban, Abháziában járunk, egy észtek lakta faluban – illetve, egy szinte kihalt faluban, ugyanis mára csak ketten maradtak itt, a többiek Észtországba menekültek a vérontás elől. Ők Ivo (Lembit Ulfsak), egy ács, és Margus (Elmo Nüganen), aki mandarint termeszt, és a szüretet várja, hogy végre ő is az anyaföldre menekülhessen. Ivo a mandarinokhoz készít faládákat. A háború azonban hozzájuk is elér: egy nap az abházokat támogató csecsen zsoldosok és grúz katonák támadnak egymásra Ivo és Margus otthonai előtt, és Ahmed (Giorgi Nakashidze), egy csecsen, illetve Nika (Misha Meskhi), egy grúz kivételével mind meghalnak. Ivo a házába fogadja őket, és megkísérli megmenteni az életüket. Felépülés közben a két katona között nagy a feszültség, de az időnek és Ivo hozzájárulásának köszönhetően egyre inkább megtanulják tisztelni egymást.

A grúz Zaza Urushadze műve egy tanmese, egy példabeszéd két különböző származású és élethelyzetben lévő emberről, akik azáltal, hogy egymással kénytelenek számottevő időt egy légtérben tölteni, nem az arctalan ellenséget látják már egymásban, hanem az embert, aki nem arra született, hogy golyófogó legyen egy háborúban. Mint ahogy minden más háborúban, itt sincsenek jók vagy gonoszak – ezalatt természetesen nem a elefántcsonttoronyban magát meghúzó csúcsgórét akarom mentegetni, éppen rá akarom húzni a vizes lepedőt, és nem azokra a feláldozhatónak minősített közkatonákra, akik vásárra viszik a bőrüket értük.

Az érem egyik oldalán ott van Ahmed, a csecsen zsoldos, aki szimplán megélhetésének biztosításaként csapott fel katonának, azzal együtt, hogy meggyőződése, egy nép szabadságáért harcol. A másikon a grúz Nika, aki nem hivatásos katona, hanem színész Tbilisziben, és a kaukázusiakra idegen betolakodónként tekint, akik feldúlták a hazáját. A háború azonban mindig személyes üggyé válik – a fronton Ahmed és Nika már elsősorban azokért harcol, akikkel vállt vállnak vetve állják a sarat az ellenséggel szemben. Minden egyes elpusztított kaukázusi vagy grúz katona halála közelebb viszi őket ahhoz, hogy bajtársaik élete ne forogjon többé veszélyben. Kettejük közül Ahmed karakteríve a hangsúlyosabb, amiben nagy szerepe van Ivónak, aki tükröt tart mindkét fél elé.

A Mandarinok a háborút egy olyan aspektusból mutatja meg, ami talán a legfontosabb tanulsággal szolgál – mind emberek vagyunk, még ha a nyelvünk, a kultúránk, a vallásunk el is választ minket, mindannyiunkban ott a humánum, a figyelmesség, a megértés képessége a másik irányába. A film végtelenül egyszerű üzenetet fogalmaz meg, de egyúttal jól is tálalja azt. Nem írom, hogy tökéletesen, mivel túlzottan didaktikus, de szerencsére nem olyan mértékben, mint a Green Book – Útmutató az élethez volt 2018-ban. A Mandarinok európai, észt film, ehhez híven hiányzik belőle a mindenkori amerikai mozi pátoszossága és szélsőséges esetekben émelyítő szirupossága. Némileg hosszabb játékidővel gördülékenyebbé és természetesebbé lehetett volna tenni a felvázolt karakteríveket és interakciókat.

Mindenképpen szót kell ejteni Ivóról, aki segít a két életveszélyben lévő ellenségen, és aktívan közreműködik abban, hogy a felek nagyobb megértéssel forduljanak másik irányába. Árad belőle az időskorára sem megkopott, korrumpálhatatlan önzetlenség és tisztalelkűség, a szigorú bölcsesség – az általam korábban nem ismert észt színész, Lembit Ulfsak sallangmentes és szikár játéka sokat hozzátesz a film minőségéhez. Szemléletes jelenet, mikor Ahmed (akit pikáns módon egy grúz színész játszik) a szemére veti, hogy nincs miért tartania tőle, mert az ő kultúrájában tisztelik az időseket, mire Ivo megvilágítja, hogy ez a világon mindenhol így van.

Filmdráma lévén elengedhetetlenül egy erőteljes konklúzió felé halad a történet menete, ami nem is hagy hiányérzetet. Üzenete egyszerű, de annál fajsúlyosabb mondanivalóval operál, és annak átadásával sem vall szégyent. Humanista és háborúllenes – nem meglepő módon érvényes és éles bírálata a szomszédunkban zajló eseményeknek is.