Nincs azzal baj, ha a horror világába belevisznek az alkotók valami újat, valami egészen merészet, ám ebben az esetben joggal lehetnek elvárásaink, még ha totálisan furcsának tűnik is az ötlet. De amit mai alanyunk nyújt, az enyhén szólva is máglyára való. Ideje megetetni a jó öreg szemetesládánkat, csak nehogy cukorbeteg legyen a végén. Jöjjön hát a The Gingerdead Man! (2005)
Mads Mikkelsen 20 éves karrierje jó példa arra, hogyan kell ingázni az európai és a hollywoodi filmgyártás között. A dán születésű színész első komolyabb szerepét 31 évesen kapta attól a Nicolas Winding Refn-től, aki többek között a Bronson (2008), a Drive – Gázt! (2011) és a Neon démon (2016) filmeket is jegyzi. Sokáig hazája filmrendezőivel dolgozott, filmográfiája egyik mérföldkövének azonban a 2000-es évek számítanak, amikor megismerkedett Anders Thomas Jensennel. Munkakapcsolatuk gyümölcsözőnek bizonyult, érdekes karakterek eljátszására kérte fel, akik megszemélyesítéséhez nemcsak lelkiekben, de külsőleg is át kellett lényegülnie. Szerintem ő az a rendező, aki a legtöbbet volt képes kihozni belőle, ugyanakkor Susanne Bier jó barátja és örökös forgatókönyvírójaként a drámai, őszinte színészi jelenlétet követelő főszerepeivel is mindig Mikkelsent találta meg. 2004-ben szerepelt az első nagy hollywoodi produkcióban, az Artúr királyban, bár itt kisebb szerep jutott neki, majd elérkezünk 2006-hoz, a James Bond-filmek új érájához. A Casino Royale sikere egyben az ő belépője is volt Hollywoodba, és egyszerre mindenki el/megismerte a dán színészt, akinek karakteres arcára és széles színészi eszköztárára megéri nagy költségvetésű produkciót építeni. A harmadik legfontosabb állomás az életében a Hannibal sorozat volt, ahol Bryan Fullerrel karöltve új életet leheltek a kannibál doktor történetébe. 1996 óta nagyot fordult vele a világ, idén még a cannes-i zsűri tagjai közé is beválasztották, de talán az idei év a Zsivány Egyes miatt lesz a legemlékezetesebb, amiben nem kisebb karaktert kelt életre, mint Galen Erso tudóst, aki megalkotta a Halálcsillagot, a Birodalom szuperfegyverét. Az új különálló Star Wars-film kapcsán pedig összeszedtem a tíz legjobb filmjét, amit ha még nem láttatok, érdemes pótolnotok.
A februári Oscar-gálán a Mustang c. török filmnek komoly esélyei voltak arra, hogy megnyerje a „Legjobb idegen nyelvű film” elismerését, de végül a Saul fia készítői vihették haza az aranyszobrocskát. Idén Törökország a Hideg hegyeket jelölte a díjra. Vajon ezúttal sikerül a bravúr, és egy török filmet fog kitüntetni az Akadémia?
Hétfőn véget ért a Westworld, amit sokan a HBO legújabb zászlóshajójának tituláltak még bőven a pilot megjelenése előtt. Az alaptörténet eléggé elcsépeltnek tűnt, de Jonathan Nolannek mégis sikerült jó pár csavarral kiszínezni a történetet. A sorozat rajongói rengeteg teóriát gyártottak, amivel a látottakat próbáltak megmagyarázni és igyekeztek minél pontosabb következtetéseket levonni az elkövetkező részeket illetően. De valóban olyan jó a Westworld, mint amilyennek mondják, vagy csak túl nagy a hype körülötte?
Manapság nagyon divatosnak számít az animációs filmesek körében, hogy a szereplőket és mondanivalót állati bőrbe bújtassák. Így tett nemrég a Zootropolis, A kis kedvencek titkos élete és most így tesznek a Gru alkotói is az Énekelj című új produkciójukban. Foglalják el helyeiket, helyezzék magukat kényelembe, mert azonnal kezdetét veszi a show!
A nyáron napvilágot látott Inside nevű játékról egészen addig egy szót se hallottam, amíg egy barátom nem ajánlotta, hogy márpedig próbáljam ki, lehetőleg minél hamarabb. Ezután rákerestem a neten egy gameplay videóra, elmentettem, és elláttam a „ha lesz rá időm” címkével. Tudjuk milyen dolog ez, az ember azt is elfelejti, hogy találkozott azzal a valamivel, amit elmentett, felírt, jegyzetelt, vagy festékkel felfestett a szoba falára, hogy ne felejtse el. Úgy is elfelejti. Nem túl nagy spoiler leírni, a cikk léte is jelzi, aztán hetekkel később lett rá időm. Ez előtt semmit sem tudtam a Playdead stúdió játékáról, még annyit se, hogy ők készítették a Limbo nevű játékot. Most jelezném, hogy a két játék közt csak tematikailag és vizuálisan van kapcsolat, a Limbo ismerete nélkül is neki lehet feszülni játszani. De megéri?
„A bizalom minden kapcsolat alapja”- tartja egy meglehetősen közhelyes, mégis igaz megállapítás. De hogyan bízzon az ember partnerében, ha annak a munkájával jár a hazudozás és a megtévesztés. Nem, most nem a színészekre gondoltam, és nem is a válófélben lévő Brangelina párosra. A nagy mesélő, Robert Zemeckis legújabb filmjében egy II. világháborús kémrománc történetét meséli el a nagyérdeműnek, egy nem is akármilyen párossal. Vajon ennyi év után is tud-e Zemeckis igazán élvezetes mozit készíteni?
Létezhet-e olyan véletlen, hogy a sors olyasvalakit sodor elénk, aki kívülről ugyan teljesen más, belülről azonban ugyanolyan érzékeny és törékeny, segítségre szoruló lelket őrizget, mint mi? Na és hogy a neve is teljesen ugyanaz legyen? Aligha gyakori az ilyen eset, de ha megtörténik, biztosak lehetünk, hogy nem a véletlen műve. Eheti anime-ajánlónk tárgya a Nana (2006-2007).
Előző, a dogma filmes mozgalommal foglalkozó cikkemben már utaltam rá, hogy a rendezők csak szigorú szabályok mentén alkotnak, arról viszont nem beszéltem, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, vagyis hogyan valósulhat meg a dogma filmgyártás, és legfőképpen milyen személetmódot, kulturális és társadalmi tényezők befolyásolják. Az alapítók, Thomas Vinterberg és Lars von Trier közül Vinterberg jegyzi az első dogma filmet, ami 1998-ban jelent meg, és a Festen (Születésnap) címet kapta.
Manapság már a csapból is szuperhősök folynak, ezért a tapasztaltabb néző óhatatlanul elkezdi keresni az olyan címeket, amik csak egy kicsit is eltérnek a megszokott formulától. Ilyenkor az embernek érdemes „ismeretlen területre” merészkedni, hogy körülnézzen a jól ismert filmeken-sorozatokon kívüli médiumok között. Lássuk hát, hogy a japánok milyen csavarral nyúltak a témához a 2015-ös One-Punch Man c. animében!
