A februári Oscar-gálán a Mustang c. török filmnek komoly esélyei voltak arra, hogy megnyerje a „Legjobb idegen nyelvű film” elismerését, de végül a Saul fia készítői vihették haza az aranyszobrocskát. Idén Törökország a Hideg hegyeket jelölte a díjra. Vajon ezúttal sikerül a bravúr, és egy török filmet fog kitüntetni az Akadémia?
Hétfőn véget ért a Westworld, amit sokan a HBO legújabb zászlóshajójának tituláltak még bőven a pilot megjelenése előtt. Az alaptörténet eléggé elcsépeltnek tűnt, de Jonathan Nolannek mégis sikerült jó pár csavarral kiszínezni a történetet. A sorozat rajongói rengeteg teóriát gyártottak, amivel a látottakat próbáltak megmagyarázni és igyekeztek minél pontosabb következtetéseket levonni az elkövetkező részeket illetően. De valóban olyan jó a Westworld, mint amilyennek mondják, vagy csak túl nagy a hype körülötte?
Manapság nagyon divatosnak számít az animációs filmesek körében, hogy a szereplőket és mondanivalót állati bőrbe bújtassák. Így tett nemrég a Zootropolis, A kis kedvencek titkos élete és most így tesznek a Gru alkotói is az Énekelj című új produkciójukban. Foglalják el helyeiket, helyezzék magukat kényelembe, mert azonnal kezdetét veszi a show!
A nyáron napvilágot látott Inside nevű játékról egészen addig egy szót se hallottam, amíg egy barátom nem ajánlotta, hogy márpedig próbáljam ki, lehetőleg minél hamarabb. Ezután rákerestem a neten egy gameplay videóra, elmentettem, és elláttam a „ha lesz rá időm” címkével. Tudjuk milyen dolog ez, az ember azt is elfelejti, hogy találkozott azzal a valamivel, amit elmentett, felírt, jegyzetelt, vagy festékkel felfestett a szoba falára, hogy ne felejtse el. Úgy is elfelejti. Nem túl nagy spoiler leírni, a cikk léte is jelzi, aztán hetekkel később lett rá időm. Ez előtt semmit sem tudtam a Playdead stúdió játékáról, még annyit se, hogy ők készítették a Limbo nevű játékot. Most jelezném, hogy a két játék közt csak tematikailag és vizuálisan van kapcsolat, a Limbo ismerete nélkül is neki lehet feszülni játszani. De megéri?
„A bizalom minden kapcsolat alapja”- tartja egy meglehetősen közhelyes, mégis igaz megállapítás. De hogyan bízzon az ember partnerében, ha annak a munkájával jár a hazudozás és a megtévesztés. Nem, most nem a színészekre gondoltam, és nem is a válófélben lévő Brangelina párosra. A nagy mesélő, Robert Zemeckis legújabb filmjében egy II. világháborús kémrománc történetét meséli el a nagyérdeműnek, egy nem is akármilyen párossal. Vajon ennyi év után is tud-e Zemeckis igazán élvezetes mozit készíteni?
Létezhet-e olyan véletlen, hogy a sors olyasvalakit sodor elénk, aki kívülről ugyan teljesen más, belülről azonban ugyanolyan érzékeny és törékeny, segítségre szoruló lelket őrizget, mint mi? Na és hogy a neve is teljesen ugyanaz legyen? Aligha gyakori az ilyen eset, de ha megtörténik, biztosak lehetünk, hogy nem a véletlen műve. Eheti anime-ajánlónk tárgya a Nana (2006-2007).
Előző, a dogma filmes mozgalommal foglalkozó cikkemben már utaltam rá, hogy a rendezők csak szigorú szabályok mentén alkotnak, arról viszont nem beszéltem, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, vagyis hogyan valósulhat meg a dogma filmgyártás, és legfőképpen milyen személetmódot, kulturális és társadalmi tényezők befolyásolják. Az alapítók, Thomas Vinterberg és Lars von Trier közül Vinterberg jegyzi az első dogma filmet, ami 1998-ban jelent meg, és a Festen (Születésnap) címet kapta.
Manapság már a csapból is szuperhősök folynak, ezért a tapasztaltabb néző óhatatlanul elkezdi keresni az olyan címeket, amik csak egy kicsit is eltérnek a megszokott formulától. Ilyenkor az embernek érdemes „ismeretlen területre” merészkedni, hogy körülnézzen a jól ismert filmeken-sorozatokon kívüli médiumok között. Lássuk hát, hogy a japánok milyen csavarral nyúltak a témához a 2015-ös One-Punch Man c. animében!
A magyar film az utóbbi időben mintha újra reneszánszát élné. Minőségi hazai tv és mozifilmek valamint sorozatok kerülnek a képernyőre, melyek végre nem csupán a fesztiválok sznob közönségének, hanem a mezei mozinézőnek is szólnak. Ha viszont azt a filmet keressük, amely leginkább pozitív példaként szolgálhat a rendszerváltás utáni magyar közönségfilm világsikerére, akkor valószínűleg Antal Nimród első rendezéséhez, a Kontrollhoz kell visszakanyarodnunk. Egy film, ami egyesít magában mindent, amit szeretünk a magyar mozgóképgyártásban.
Íme a világsiker receptje Antal Nimród módra.
Visszatérni egy bejáratott franchise világába nem egyszerű. Ott vannak a rajongók, akik elvárják az újat, de azért lehetőleg legyen olyan, mint a régi. Ott vannak az újoncok, akiket meg kell nyerni. És ott van Hollywood rákfenéje, miszerint minden áron főt kell hajtani a korábbi alkotások előtt, és lehetőleg minimum trilógiában. A Star Wars előzmények szempontjából már leszerepelt és a Gyűrűk ura sem győztesen vívta meg csatáját Középföldén. Így adott okot némi aggodalomra a Legendás állatok, még akkor is, ha a regények írója, J. K. Rowling jegyzi. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Warner Bros. egyébként mennyire híján van ütőképes filmeknek, már könnyű látni: úgy kellett a stúdiónak egy jó blockbuster, mint egy falat kenyér.
