Az utóbbi évek Star Wars projektjei közül az Andor mellett kétségtelenül a 2021-ben indult Visions antológia volt a legérdekesebb próbálkozás, ami az animék vizuális nyelvével és a hivatalos kánon elengedésével olyan oldalát tudta megmutatni a messzi-messzi galaxisnak, amit eddig még nem láthattunk. A 2023-as második évad már nemzetközi vizekre evezett, ezzel még inkább színesítve a palettát. A most bemutatott harmadik szezon viszont ismét japán animációs stúdiók munkáit vonultatja fel, akik között olyan igazi nagy ágyúkat találunk, mint a Production I.G (Ghost in the Shell), a Trigger (Cyberpunk Edgerunners), a Wit Studio (Attack on Titan) és a David Production (JoJo’s Bizarre Adventure).

Amikor bejelentették, hogy a Visions harmadik felvonása ismét az animékre fog koncentrálni, voltak bennem bizonyos kétségek. A második évadnak jól állt a nemzetköziség, ezzel is bizonyítva, hogy a George Lucas által teremtett modern mítosz miért is tud rezonálni annyi emberrel, kulturális háttértől függetlenül. Ugyanakkor a japán filmvilág, különösen Kurosawa Akira szamurájfilmjeinek hatása annyira elidegeníthetetlen részei a Star Wars DNS-ének, mint a westernfilmek vagy a Flash Gordon képregények. Szerencsére úgy néz ki, hogy készítők tanultak az első évad hibáiból, így az új epizódok már sokkal konzisztensebb képet mutatnak

A „The Duel: Payback”-ben az első évadban megismert Ronin szorult helyzetbe kerül, miután az egyik korábbi áldozata visszatér, hogy bosszút álljon rajta. A „The Song of Four Wings” akár Leia történetének az átértelmezése is lehetne: egy megsemmisült bolygó hercegnője csatlakozik a lázadókhoz, hogy segítsen a bajbajutottakon, akik a Birodalom miatt elveszítették mindenüket. A „The Ninth Jedi: Child of Hope” ott folytatja Kara történetét, ahol az első évadban abba maradt: miközben próbálják megtalálni az apját, Kara elszakad a többiektől, és egy rejtélyes űrhajón találja magát. A „The Bounty Hunters” egy fejvadász és egy droid párosáról szól, akiknek rá kell jönniük, hogy a megbízójuk nem egészen az, akinek mutatja magát.

A „Yuko’s Treasure” egy aranyos, bár néhol kissé gyerekes történet egy Tatooine-on élő árva kislányról és a róla gondoskodó droidról, akik kincskereső kalózok célkeresztjébe kerülnek. A „The Lost Ones” az első évadban látott „The Village Bride” folytatása, amiben a rejtélyes Jedi-lovag múltjába nyerhetünk betekintést. A „The Smuggler”-ben egy Han Solo-szerű ifjú csempész elvállal egy veszélyes megbízást, és ki kell menekítenie egy körözött herceget a Birodalom által megszállt bolygójáról. A „The Bird of Paradise” egy ifjú padawan személyes története, akinek egy vesztes fénykardpárbaj után újra meg kell találnia a kapcsolatát az Erővel. Az évad fénypontja viszont egyértelműen a „Black” című epizód, ami egy birodalmi rohamosztagos utolsó pillanatait mutatja be, ahogy újra átéli a végtelennek tűnő háború fájdalmas emlékeit.

Az animáció színvonalára ezúttal sem lehet panasz. Mindegyik epizód egymástól markánsan eltérő stílusban készült, a felhozatal a hagyományos, kézzel rajzolt animációtól az újabb 3D-s technikákig és ezek ötvözetéig terjed (a már említett „Black” epizódban az animés körökben igazi legendának számító Shinya Ohira egészen szürreális, pszichedelikus látványvilágot álmodott meg). Zenei téren sem támaszkodik a sorozat a klasszikus Star Wars-dallamokra, és kellően egyedi hangzást tud felmutatni. A szereplők hangjait is jó érzékkel válogatták ki, és jó volt látni, hogy ezúttal sem a celeb-cameókra volt kihegyezve a casting (bár Steve Buscemi nevét azért elég meglepő volt látni az egyik epizód stáblistáján).

Összességében alaptalannak bizonyultak az aggályaim, és kellemesen csalódtam a Visions harmadik etapjában. Ha a készítők netán egy olyan szisztémában gondolkodnak, hogy minden páros évad egy nemzetközi projekt lesz, a páratlan évadokat pedig továbbra is japán animestúdiók kapják, én azzal maximálisan ki tudnék békülni.

A sorozat megtekinthető a Disney+-on.