Amióta a Disney bábáskodik a Star Wars franchise fölött, azóta kapják a kritikát, hogy képtelenek elszakadni a Skywalkerektől, és végre valami igazán újat felmutatni. A jelek szerint az egeres cég hallgathatott ezekre az észrevételekre, ugyanis az elmúlt években több olyan projektet is bejelentettek, amik eltávolodnak a trilógiák világától, és új utakat keresnek. Az egyik első volt ezek közül a Star Wars: Visions antológia, amiben hét animestúdió fogott össze, hogy olyan szemszögből mutassák meg a messzi-messzi galaxist, ahogyan még soha sem láthattuk.

Na de hogyan lehetséges mindezt megoldani a több ezer évnyi történelemmel és számtalan karakterrel rendelkező Star Wars univerzumban úgy, hogy ne keveredjünk valamilyen ellentmondásba? A megoldás egyszerű: a Visions nem része a hivatalos kánonnak, így minden, ami az epizódokban történik, nincs hatással a nagy egészre. Ennek köszönhetően az animék alkotóinak nem kell ragaszkodniuk a már leírt eseményekhez és létező szereplőkhöz (azért egy-két ismerős arc, pl. Boba Fett itt is felbukkan), és tényleg szabadjára engedhetik a fantáziájukat.

Az már más kérdés, hogy az egyes stúdiók mennyire tudtak élni ezzel a lehetőséggel. Nos, ebből a szempontból felemás képet mutat a Visions első évada. A „Duel” akár egy klasszikus Kurosawa-féle szamurájfilm is lehetne, csak katanák helyett fénykardokkal. A „Twins” sok szempontból Luke és Leia történetének újraértelmezése, a Trigger stúdiótól (Cyberpunk Edgerunners) megszokott őrült módon (ha valakinél már az is kiverte a biztosítékot, hogy Az utolsó Jedik-ben Leia az űrben repült, az talán jobban jár, ha kihagyja ezt az epizódot). A „The Village Bride” a mostanság ritkábban látható, spirituálisabb oldalát mutatja be az Erőnek. A „Lop and Ochō” pedig bemutatja, hogy a Birodalom térnyerése nem csak bolygókat és rendszereket tesz tönkre, de a családi kötelékeket is képes szétzilálni.

Sajnos a többi epizód nem tudta igazán kihasználni az antológia-formátumban rejlő potenciált. A „Tatooine Rhapsody” egyértelműen a leggyengébb mind közül, semmitmondó és tét nélküli.  A „The Ninth Jedi” bár látványos, mégiscsak ez a leginkább sémakövető, „klasszikus” Star Wars-történet. A „T0-B1” egy aranyos kis mese lehetne a Jedivé válásról álmodozó robotfiúról, de ez sem menti meg az unalomtól. A „The Elder” kb. ugyanazt akarja elérni, mint a szintén szamurájos „Duel”, csak fele olyan stílusosan és izgalmasan. Az „Akakiri” pedig pont akkor ér véget, amikor kezdene érdekessé válni.

Ha a cselekmény szempontjából nem is, legalább az animáció terén mindegyik anime maradandót tudott felmutatni. Mindegyik epizód teljesen más stílussal és technikával készült, a CGI-tól kezdve az Astro Boy-t és a kortárs shouneneket idéző stíluson át a kísérletezőbb animációig terjed a paletta. A látványra sem lehet panasz, mindegyik fénykardpárbaj és űrcsata pont olyan látványos, ahogy azt egy Star Wars-projekttől elvárja az ember. Zenei téren külön öröm, hogy a készítők mertek elszakadni John Williams jól ismert dallamaitól, így mindegyik epizód soundtrackje kellően egyedi lett. Továbbá érdemes azt is megemlíteni, hogy az angol szinkronban többek között olyan híres színészeket hallhatunk, mint Joseph-Gordon Levitt, Neil Patrick Harris, David Harbour, Alison Brie, Kimiko Glenn és Lucy Liu (bár az igazi anime-rajongók úgyis japánul fogják nézni a sorozatot).

Habár a Visions első évadja nem lett egy olyan horderejű kreativitás-bomba, mint a Netflixes Love, Death & Robots, azért bőven van még potenciál a messzi-messzi galaxisban, hogy egy második évadban még több arcát mutathassa meg nekünk. Csak reménykedjünk benne, hogy legközelebb a merevségéről híres Disney nagyobb mozgásteret fog hagyni a stúdióknak.

A sorozat megtekinthető a Disney+-on.