Michael J. Sullivan számomra az idei év nagy felfedezése volt. Persze lépten-nyomon találkoztam a nevével, legtöbbször szinte az egekig magasztaló kritikák formájában, amiket olvasva azt hittem, ez a fickó és a fiktív világa túl szép, hogy igaz legyen. Elvégre melyik az a heroikus fantasy regényfolyam, amelyik még a 10. kötetnél is ugyanolyan hatással van a nagyérdeműre, mint a kezdetekkor? Akad, hanem azért nem túl gyakran. Ehhez vegyük még hozzá azt is, hogy azok az olvasók, akik tucatjával fogyasztják a hasonló alkotásokat, ritkábban botlanak bele olyasmibe, ami tényleg képes az újdonság varázsával hatni, vagy bármilyen módon kiemelkedni a többi olvasmányélmény közül. Szóval mondhatjuk, hogy kissé szkeptikus voltam, mikor belevágtam a sorozatba, aztán azon kaptam magam, hogy végeztem mint a tíz kötettel, és hazudnék, ha azt mondanám, nem olvasnám tovább.

Sullivan nevét a New York Times bestsellerszerzőjeként jegyzik, bár az odavezető út nem volt épp fáklyásmenet. Számtalan kiadó utasította el, aztán magánkiadásra adta a fejét, mígnem 2010-ben az Orbit karolta fel és adta ki a könyveit. Hozzánk két évvel később, a Fumax jóvoltából érkezett meg a Trónbitorlók, a Riyria-krónikák első része, majd követte a többi öt, egyre nagyobb népszerűségnek örvendve. Az olvasóközönség legnagyobb örömére az eredeti sorozat lezárása után sem kellett búcsút mondani a világnak és szereplőinek, Sullivan ugyanis megírta a történet előzményeit elregélő Riyria – A kezdetek sorozatcímen megjelenő köteteket is. A Winter elveszett lánya a negyedik rész ezek közül.

A Riyria igazság szerint minden olyan elemet felvonultat, amit az ember egy fantasyregény esetében megszokott, ilyen vagy olyan formában a veterán zsánerrajongó találkozott már mindegyikkel. Az alapkonfliktus hátterében itt is azok a huncut politikai machinációk állnak, amelyek már számtalan regényhős életét megkeserítették, ez itt sincs másképp. A hatalmasok játszmái és a legkülönfélébb rejtélyek mellett szintén klasszikusnak mondható elemként van jelen a mágia, a mágikus lényektől kezdve a bűbájokon keresztül a próféciákig megtalálható a teljes repertoár. Nyilván nincs hiány kalandban, megpróbáltatásokban és váratlan fordulatokban sem, de akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy ugyan mi a fenéért lenne ez a sorozat jobb a többinél? Erre szerintem Sullivan legtöbb olvasója ugyanazt válaszolná, amit én: a főszereplő páros miatt.

Ez a két fazon ugyanis viszi a hátán az egész sztorit, több ezer oldalon keresztül. Ez nyilván szubjektív, de számomra egy könyvnél a karakterizálás szinte a legfontosabb, még egy középszerűen kidolgozott cselekménnyel operáló regényt is képes vagyok élvezettel olvasni, ha a szereplőket sikerült jól megalkotni. Esetünkben Sullivan nem akármilyen munkát végzett. Sokat elszenvedett párosunk egyik tagja Hardian Blackwater, a saját életéből kiábrándult, kiégett zsoldos, aki hányattatott sorsa ellenére még mindig egyfajta naiv reménykedéssel tekint a körülötte élőkre. Csak éppen a saját helyét nem találja a világban, céltalanul bolyong. A balsors (meg egy öreg professzor) rövid úton összehozza későbbi társával, egy Royce Melborn nevű egyénnel, aki szinte teljesen az ellentéte. Nem elég, hogy a morális iránytűje finoman szólva nem éppen az optimális irányba mutat, és hivatásszerűen gyártja a hullákat, a kedvenc kését is az ildomosnál gyakrabban használja kapcsolatteremtésre, Hadrian jóhiszeműségétől pedig egyenesen falnak tudna futni.

Mondjuk, hogy a Riyria vállalkozása nem indul zökkenőmentesen, de éppen ettől lesz a két bérzsivány kapcsolata különleges. A szerző két, erkölcsileg és szellemiségében teljesen különböző személyiséget ereszt egymásnak, remek dinamikájú kapcsolatukon keresztül ütköztet bizonyos morális nézeteket, viszont mindezt anélkül, hogy nagy, univerzális igazságok kinyilatkoztatására ragadtatná magát. Ezzel együtt számomra a mű ilyen szempontból is értéket képvisel, de nem kell aggódni, nem két feltörekvő filozófus lengeti itt a kardokat. Hadrian és Royce interakciói elég gyakran esnek a visítva röhögős kategóriába, nem kevés humorral ellensúlyozzák az itt-ott elég véresre és sötétre sikerült cselekményt. Kettejük barátsága egy rendkívül összetett és lassan finomra csiszolódó kapcsolat, amit élmény volt olvasni.

Főszereplőink találkozásuk napjától fogva nem nagyon unatkoznak, szabadúszó problémamegoldókként tevékenykedve nemesek, de legalábbis gazdagok megbízásait teljesítve egyik bonyodalom éri a másikat. Ebben a kötetben példának okáért egy vagyonos ember eltűnt lányának felkutatására (vagy megbosszulására, amelyik előbb bekövetkezik) kaptak megbízást, Rochelle ősi városában, ahol nem mellesleg sorra bukkannak fel a holttestek, és épp királyt készülnek koronázni. Fogalmazzunk úgy, hogy a helyiek kissé nyugtalanok. Ezen a ponton meg kell említeni a világfelépítést: helyszínünk, Elan világa rendkívül igényesen lett kidolgozva, Sullivan semmit nem hagyott kiforratlanul. Persze mondhatjuk, hogy 10 könyv alatt bőven volt helye és ideje világépítésre, és igazunk is van. Ugyanakkor az a színvonalú földrajzi és kulturális sokszínűség, ami a történetben megjelenik, nem csak a regényfolyam egészét tekintve figyelemre méltó – ha csak egyetlen kötet alapján kellene megítélnem, akkor sem tudnék igazából belekötni, világosan látszik, hogy ebbe is alapos munkát fektetett az író. Jelen történet helyszíne, Rochelle egy etnikai és kulturális olvasztótégely, atmoszféráját tekintve körüllengi egyfajta gótikusra hajazó, hideglelős hangulat, mindemellett gazdag történelmi múltra tekint vissza. Ettől még önmagában nem lenne érdekes, csakhogy Sullivan mindezt nem színpadi díszletnek szánta, hanem igenis fogja és a cselekmény fő sodorvonalához kapcsolja, dolgozik vele, nem pedig pusztán hangulatfestésre használja.

Ahogy a főszereplők igyekeznek kibogozni a hercegné eltűnését övező események szálait, elsőre jelentéktelennek tűnő dolgok kapcsolódnak össze, és lesznek kulcsfontosságúak. A szerző ennek nagy mestere, aki olvasta a Riyria-krónikákat, az tudja, hogy nem ritkán a legapróbb részlet is visszaköszön, hogy alkalomadtán jól seggbe rúgja a hőseinket. Ez egy jól átgondolt és logikusan felépített történetvezetést eredményez, ami nem egyszer fogja meglepni az olvasót. Fent említettem, hogy a jó karakterizálás számomra mentheti a gyengébb cselekményt, de a Riyriánál nincs erre szükség. Sullivan narratívája remek ütemben vonultatja fel az eseményeket, jó arányban vegyíti az akciójeleneteket a lassabb folyású részekkel, nincs indokolatlan túlsúlyban a vérengzés, de azért kerül belőle kellőképp. A mellékszereplők saját nézőpontjukból való megszólaltatásával közelebb hozza az olvasóhoz azokat a karaktereket is, akik szerényebb mértékben vannak jelen a történetben, mégis fontosak. A Winter elveszett lánya esetében magát Winter lányát, Rochelle hercegnéjét kell kiemeljem a mellékszereplők közül, felüdülés volt ilyen rokonszenves, közel sem mindennapi női karakterről olvasni.

Szeretnék szót ejteni a szerző stílusáról, ami szintén nem mellékes egy regénynél, műfajtól függetlenül. Sullivan prózája, és Matolcsy Kálmán magyar fordítása egyaránt színvonalas, sokat hozzátesz az egyébként is remekbe szabott történethez. A frappáns riposztokkal tűzdelt dialógusok, gyönyörű leírások és a szinte szépirodalmi jellegű eszmefuttatások a szövegben kellemes, harmonikus egységgé fonódnak össze. Tulajdonképpen a könyv egészéről lesír, hogy a szerző szívét-lelkét beletette, és véleményem szerint nem eredménytelenül. Összességében azt kell mondanom, minden előzetes fenntartásom ellenére menthetetlenül rajongója lettem az írónak.

Sullivan a Riyria – A kezdetek sorozatát önállóan, a Riyria-krónikáktól függetlenül is olvasható alkotásként jellemezte, melyben minden kötet a páros egy-egy kalandját meséli el. Sőt, A kezdetek könyvei önállóan is olvashatók, az őket összekötő szálak csak azoknak lesznek feltűnőek, akik már ismerik a többi írást is. Ezzel együtt azt kell mondjam, érdemes a Riyria-krónikák után belevetni magunkat, így ugyanis jó néhány elrejtett gyöngyszemre és kisebb utalásra rábukkanhatunk, amik már ismerősek lehetnek, vagy éppen előrevetítenek bizonyos dolgokat, ha kellő figyelemmel olvassuk az előzményköteteket. Ez nem véletlenül van így, Sullivan saját elmondása szerint is kedveskedni akart hűséges olvasóinak, egyfajta köszönetképpen, egyszersmind lehetőséget adva az újaknak, hogy megismerkedjenek ezzel a nagyívű történettel.

Michael J. Sullivan regényei hazánkban a Fumax gondozásában érhetőek el, kívül-belül elsőrangú kivitelben. Tudom, hogy a külcsín nem minden esetben reflektál a belső értékekre, de úgy hiszem zárógondolatként érdemes pár dicsérő szót áldozni Marc Simonetti alkotásaira, akinek ezeket a csodálatos borítókat köszönhetjük.

A Riyria könyvek befejezése után sem kell Sullivan nélkül maradnunk: Az Első birodalom Legendái első két kötete szintúgy olvasható magyar nyelven.