Film

Szépség és a szörny

Amikor 2012-ben útjára indult a Once upon a time (Egyszer volt, hol nem volt) című sorozat, nem az volt a kérdés, hogy van-e létjogosultsága egy Disney-, Andersen-és Grimm-mesékre alapozó televíziós parafrázisnak, hanem az, hogy milyen aspektusból képes újraértelmezni a mese morfológiáját, vagyis a mesék alkotóelemeinek, valamint ezek egymáshoz és az egészhez való viszonyát. A Once upon a time egy jó kezdeményezésnek indult, bár sokszor átlendült a ló túloldalára, mégis ez tekinthető az úttörőnek, ami megágyazott a mesék élőszereplős adaptációjának, köztük a Szépség és a szörnyetegnek.

Bill Condon rendező mozija félúton találkozik Baz Luhrman giccsbe hajló színkezelésével, Joe Wright érzéketlen műdrámaiságával és a Kenneth Branagh-adaptációkra jellemző pátoszossággal. Condon szerelemgyereke tehát olyan, mint Victor Frankenstein teremtménye, egy fércmű, amit a digitális technika keltett életre. Emma Watson sosem volt kora legnagyobb színésztehetsége (bár még lehet), a Harry Potter-filmeknek köszönhetően viszont az egész világ megismerhette a nevét és örökre a szívébe zárta őt. Intelligens, bájos nő, akit nem mellesleg az ENSZ női érdekeket képviselő jószolgálati nagykövetének is felkérték, tehát a fejesek jól választottak, amikor a könyvmoly Belle szerepére szerződtették. A szörnyeteget a Légió sorozattal befutott Dan Stevens játssza, (mindenben vastag!) Gastont pedig Luke Evans. Előbbi alakításáról nincs mit beszélni, egy motion capture szörnyeteg, éppen érzékelhető színészi játékkal. Evans azonban már sokkal érdekesebb, alakításában Henry Cavill tenyérbemászó, isten-komplexusos, végtelenül nárcisztikus Supermanje köszön vissza, aki önnön létezésénél nem érzékel nagyobb csodát – egyszerűen zseniális (bár Evans játéka mögött munka is van, Cavill esetében inkább érzem, hogy csak önmagát adja). A „kisebb” szerepekben is nagyágyú hollywoodi színészekkel találkozhatunk, gyakorlatilag minden adott volt a sikerhez, mégis egy lélektelen film lett, amit gyermekkorunk nosztalgiájával mosdattak.

A látványvilág leírására a meseszerű nem a legjobb kifejezés, inkább mondanám LSD-parádénak, minden túlságosan szemfájdítóan vibráló. Ami mégis a legfájóbb, hogy az eredetiség legkisebb csírája is hiányzik, ugyanis a Szépség és a szörnyeteg filmes adaptációja képkockáról képkockára ugyanaz, mint a mese, és csak apróbb változtatásokat eszközöltek, amik feleslegesek, logikátlanok és kicsit sem hozzák közelebb a szereplők lelki vívódásait. A Szörnyeteg múltját, végtelen dölyfösségét taglaló bevezető képsorok borzasztóan kínosak, a bálra való kicicomázása Sofia Coppola Marie Antoinette című filmjét juttatta eszembe, egészen pontosan azt a jelenetet, amikor a francia királyné a társalkodónőivel „vásárol”, vagyis fürdik a luxusban. A másik változtatás már nagyobb horderejű, Gaston bajtársa, LeFou személyében a Disney első nyíltan meleg karakterét ismerhetjük meg. Bátor lépés a stúdió részéről, de azért a nyílt szó használatát erős túlzásnak érzem, inkább apró utalás, egy-két elkapott pillanat szintjén van jelen, így az orosz korhatár-besorolást felesleges túlkapásnak érzem (az orosz médiatörvény szigorúan veszi a homoszexualitás filmes megjelenítését, ezért a Szépség és a szörny 16 éven felülieknek besorolást kapott). Összességben egy újabb Disney-mese élőszereplős változatát láthattuk, ami abszolút nem szerethető, és a pénznyerésen kívül semmi célt nem szolgál. Egyszerű lelketlen másolat.