Sosem veszélytelen vállalkozás, ha egy olyan szellemi termékhez szeretnénk valami újat hozzáadni, ami több évtizede a popkultúra meghatározó, kvázi megmozdíthatatlan szereplői között van számon tartva. Az Alien franchise is egy ezek közül, amelyet az évtizedek során már megannyi filmes hajlított meg, ki-ki a saját látásmódjához igazítva. A közös nevező ezekben az alkotásokban általában kimerült annyiban, hogy a gondolkodó, a világűrt meghódító gondolkodó ember, valójában vajmi keveset ér a szintetikus mesterséges intelligencia, valamint az ősi, állati ösztönök alapján működő tökéletes organizmus fogai közé kerülve.

Az Alien, mint filmszörny azonban önmagában véve már nagyon régen elvesztette azon képességét, hogy meghökkentő esetleg valóban félelmetes nemezise legyen az embernek. A köré szőtt történetek így viszonylag hamar, már A bolygó neve: Halál tájékán nem magáról a lényről, hanem azon körülötte zajló eseményekről szóltak. Ezekben az idegen ugyan továbbra is fontos összetevőként volt jelen, ám a hangsúly szép lassan valami egészen másra kezdett el átterelődni, amit Ridley Scott két előzményfilmje, valamint a tavalyi Romulus is sikerrel implementált a franchise vérkeringésébe.    

A Légióval és a Fargóval már bizonyított Noah Hawley merészet akart húzni, hogy némileg ezen a vonalon akart ő is tovább menni, ám azzal a csavarral, hogy az Alient a franchise mozgóképes pályafutásának történetében nem az űrben, hanem a Földön ereszti szabadjára. Ráadásként nem is egyedül, hanem többedmagával, jobban mondva néhány olyan szintén parazitoid tulajdonságokkal rendelkező lény társaságában, amik nemcsak hogy kreatív szempontból jelentenek üde színfoltot, de az íróknak is megadták a lehetőséget, hogy kicsit szabadabban értelmezzék a creature feature-re jellemző toposzokat. Legalábbis az ígéret ez lett volna, ám a végeredmény finoman szólva is kissé fejvakarásra ad okot. 

Két évvel az eredeti Alien mozi eseményei előtt járunk, mikor is a Weyland-Yutani társaság egy évtizedekkel ezelőtt a mély űrbe küldött kutató hajója lezuhan a földön, az egyik konkurens mega vállalat a Prodigy egyik városában, jókora pusztítást hagyva maga mögött. A lezuhant hajó rakománya természetesen a Földön nem túl őshonosnak nevezhető lényeket foglalt magába, így nem is lehetett kérdés, hogy a konkurens cég jó kapitalista módjára elég hamar elindult, hogy begyűjtse őket magának. Mindez persze igazából csak a sorozat kvázi prológusa, mert hát a történet gerincét valójában nem ez, hanem a Prodigy-t vezető Csodagyereknek nevezett tech zseni (Samuel Blenkin) azon kísérlete adja, miképp hogyan lehet emberi tudatot szintetikus testbe átültetni.

Csak hát az emberi elme komplexitása önmagában egy olyan megugrandó akadály, ami miatt a felnőtt agy helyett, a programba végül hat gyógyíthatatlan betegséggel küzdő gyermeket vonnak be, akik fiatal korukból adódóan a gyógyulás ígéretét hallva nem is kérdezősködnek túl sokat a folyamatról és annak későbbi következményeiről. A sikeres tudatátvitel után persze viszonylag hamar elkezd körvonalazódni, hogy valami nagyon félrement a kísérlet során, vagy egyszerűen csak alábecsülték mindazt, hogy a Hibrideknek nevezett egyedek valójában milyen képességekre tettek szert. Mármint azon túl, hogy emberi léptékkel mérve első ránézésre kvázi legyőzhetetlenné váltak. 

Mindez viszont csak egyike a lassan kiütköző problémáknak, amit az emberi szereplők vagy nem vesznek tudomásul, vagy amikor végre leesik nekik, akkor klisés módon szólva már túl késő. Pedig írás tekintetében Hawley az első négy epizód alatt szépen megalapozta a konfliktust a szintetikus élet és az űrből érkező parazitoid fenyegetés kettősségével, azonban a nyolc részes évad második felére eléggé kiütközött, hogy a forgatókönyv mintha elfelejtette volna, hogy a karakterek nem egyszer megkérdőjelezhető döntései érdemi motivációk nélkül bizony elég csúnya lyukakat ütnek majd a nézőközönség soraiban. Timothy Olyphant távolságtartó, hideg, és nem egyszer valóban rémisztően megnyerő Kirsh-e például a legjobb példa arra, hogy egy addig szépen felvezetett karakter hogyan válik a rosszul megírt forgatókönyv áldozatává. Kirsh afféle tudósként minden esetben a kutatása célját és a rá bízott feladatot tartotta az elsődleges prioritásának. Így amikor a későbbi epizódokban hirtelen olyan dolgokat kezdett el tenni, amik érdemi motivációk hiányában nem szimplán megalapozatlannak, de egyenesen ostobának tűntek, ott azért már az ember elég erősen elkezdte vakarni a fejét. Örömmel mondanám, hogy ez volt az egyetlen erősen megkérdőjelezhető döntése az íróknak, de a szomorú valóság sajnos az, hogy itt még nem állt meg a kreatív lejtmenet. 

A gyermeki elmével megáldott hibridek tapasztalatlan tudatuk ellenére, maguk is több alkalommal olyan döntéseket kezdtek el meghozni, amikre bármennyire is szeretném, de nem lehet már rá húzni, hogy csak a gyermeki kíváncsiság és szimpla naivitás vezérelte őket. Hawley koncepciója ugyanis nagyban épített mindarra, amit Ridley Scott a Prometheusban, valamint annak folytatásában a Covenantban már láttunk. Azaz hogy a mesterséges intelligencia mikor jut el arra a pontra, hogy nem egyszerűen megkérdőjelezi eredeti funkcióját, ezzel együtt pedig teremtőit, hanem úgy dönt, hogy saját irányítása alá helyezi az eseményeket. 

Az Alien: Föld is eljátszik ezzel a gondolattal, meg is próbálkozik felépíteni az ide vezető utat, de aztán ahogyan néhány sorral fentebb már említettem, valami nagyon félremegy az írók részéről. Az ötödik epizód után, ugyanis hirtelen elkezdenek csapongani, mintha nem tudnák hogyan kellene közös nevezőre hozni az eddig felépített történet szálakat, így hát mentőövként kicsit parkolópályára teszik a címszereplő Alient, hogy aztán ne is kezdjenek vele semmit azon kívül, hogy amikor szükség van rá, akkor hirtelen megint előhúzzák a kalapból. Nem jobb a helyzet a másik három idegen lény esetében sem, akik közül talán egyedül a csupaszemként is hivatkozható T. Ocellus néven számon tartott bestia kapott egyedül érdemi játékidőt. Bár ha nagyon gonosz akarok lenni, akkor az ő jelenléte sem változtatott igazából túl sokat az események végkimenetelén. 

Ami nagy kár, hiszen a sorozat központi gondolata az intelligencia különböző formáinak kérdéskörét szerette volna alaposabban is körüljárni az Alien univerzumon határain belül. Ám a szomorú helyzet az, hogy amikor igyekszik is ezzel a gondolattal kezdeni valamit, akkor is megmarad a felszínes válaszoknál. Vagy ami talán még ennél is rosszabb, semmiféle érdemi megfejtéssel nem szolgál, hanem úgy tesz mintha mindez magától értetődő lenne. Dacol a nézővel, akár egy dühös gyermek. Persze ez akár következhetne magából a koncepcióból, viszont úgy érzem a nyolcadik epizód végére, hogy az Alien: Föld a maga izolált környezetében istenigazából bárhol máshol is játszódhatott volna kis planétánk helyett. 

Hiszen az ígéret, miképp a Földön más játékszabályok vonatkoznak mindenkire, igazából nem volt több holmi üres marketingnél. Mindezt persze egy potenciális második évadban esetleg korrigálni lehetne, ám látva hogy a rajongók mennyire nem voltak elégedettek Hawley ötleteivel, erősen kétlem, miképpen egy ennyire megosztó és nem mellesleg drága sorozat esetében a Disney valóban bemer vállalni még egy etapot. Pláne most, amikor az Alien és a Predator is épp újból felívelőben vannak a filmszínházak, a stúdió, na meg nem utolsósorban a rajongók legnagyobb örömére.