Miért dolgozunk megállás nélkül évekig, aprópénzért? Mi tartja bennünk a lelket? Kiket hagytunk hátra és hogy élnek tovább bennünk? A nomádok földje nem tesz fel egyszerű kérdéseket és nem is igazán igyekszik megválaszolni azokat – sokkal inkább azt tűzi ki célül, hogy bepillantást engedjen az amerikai társadalom egyik meggyötört és keveset tárgyalt szeletébe, amivel alapvető emberi problémákra világít rá. Kemény, rideg, de egyszerre szívmelengető és érzelemteli alkotás ez – nem csoda, hogy felkeltette többek között az Akadémia figyelmét is. Több kategóriában való jelölésének hatására nézzük meg, hogyan és miért tudott rezonálni az emberekkel a Nomadland. 

Chloé Zhao legújabb filmje, az előző kettő alkotásával együtt – amik szintén marginalizált és hányattatott sorsú amerikaiak történetét mesélik el – kétségkívül szívből jön.

Zhao szerelemprojektje ez, amibe Frances McDormand se mint kiválasztott „nagy név” került be, hanem maga kereste fel a rendezőnőt a szerep kapcsán.

A film Jessica Bruder azonos című regényét adaptálja, aki az írás előzményeként hónapokat töltött igazi amerikai nomádok között. Zhao ugyan nem mondhatja el ugyanezt magáról, mégis sokat tett azért, hogy a film olyannyira autentikusnak tűnhessen, amennyire az tud. Az igazi amerikai utazók által látogatott helyszíneken a hollywoodi színészek között rendes nomádok is szerepet kapnak, akik egy játékfilm keretein belül mesélhetik el saját élményeiket és megpróbáltatásaikat. E kettősség kapcsán azonban már kezdik felütni fejüket a problémák, ám erről egy kicsit később.

A főszereplőnk, Fern egy hatvanas éveit taposó özvegy, akinek munkahelyét, és ezáltal annak lakókörzetét is megszüntették, ezért lényegében hajléktalanná vált. Különböző alkalmi munkákból él, az ország egyik pontjából a másikba utazva a leharcolt teherautója – mint új lakása – segítségével. Elszigetelt és magányosnak tűnő életet él, ám sosincs egyedül, mert a nomádok laza közössége mindig összeköti őt a hozzá hasonlókkal. Ők nem is hagyatkozhatnak senkire egymáson kívül; legtöbbjüknek nincs családjuk vagy messze élnek, nyugdíjuk a minimálbérből fakadóan elenyésző és aligha tartana ki halálukig, szociális segélyek nem illetik őket. És bár ahol tudják segítik egymást, egyedül is gondoskodniuk kell magukról, ugyanis bármi történhet velük egyedül a sivatagban, és nincs, aki segítsen rajtuk, így könnyen az lehet az utolsó állomásuk is.

Ez a világnak egy olyan szürke és depresszív szelete, amit részben a 2008-as gazdasági világválság teremtett és az azóta kialakult helyzet tart életben. Fern és társai többek között az Amazon óriásraktáraiban is munkát vállalnak, ami

tökéletesen rávilágít a túlfejlődött kapitalista világ problémáira,

amiben főszereplőnk a több hetes kemény munkáért csak annyira elegendő pénzt kap, hogy eljuthasson egy másik területre, ahol munkát vállal, és kezdődjön az egész elölről. A film ezt a problémakört meglehetősen messziről mutatja be, és nem a nomádok mindennapi problémáival foglalkozik, mint az előbb említett egészségügyi problémák vagy folyamatos pénzhiány alapvető élelmiszerekre és benzinre. A Nomadland rengeteg kis képpel és jelenetsorral rendelkezik, amik néha a vándorló lét groteszk szépségét, máskor pedig az egyáltalán nem szívesen látott, de végtelenségig emberi cselekedeteket és tulajdonságokat hozzák közel a nézőhöz. 

Ám fontos megjegyezni, hogy a Nomadland magja – és ha lehet erről beszélni „lényege” – nem a nomád lét bemutatása, hanem az életükből fakadó érzések szemléltetése. Anélkül, hogy túl sok mindent árulnék el, a filmben mind a kitalált, mind a magukat játszó vándorlók különböző, bárkihez közel álló problémákon mennek keresztül: legyen az egy élettárs vagy egy gyermek elvesztése, az apaság elmulasztott felelőssége vagy az élet igazi szépségeinek megtalálása.

Egyszerű és nem véletlenül megmozgató kis tanulságok ezek szociális vagy személyes dilemmákról.

A zseniális színészi munka mindezt alaposan alátámasztja, Frances McDormand ugyanis tökéletesen belesimul a saját fikcionális problémáival a nagyon is hús-vér nomádok közegébe (ám ő az egyetlen bemutatott karakter, akinek lenne alternatívája a vándorló élettel szemben, amit a nomádok túlnyomó része nem mondhat el magáról). Frances nem teátrális, az eseményeket szinte a nézővel együtt követi, így színészi létét alig lehet érezni, és Bob Wells, az amerikai vándorlók egyik legnagyobb képviselője és tanácsadója is organikusan belesimul a filmbe. Az egyik legerősebb jelenet is hozzá kötődik – nem véletlenül, ugyanis bármilyen képzett színész képtelen lenne ilyen fajta érzelmeket csupán mesterségesen létrehozni.

Ahogy azonban már korábban említettem, a film nehezen találja meg a hangsúlyt az érzelmekkel túlfűtött hollywoodi filmdráma és a „szinte-dokumentumfilm” között. A Nomadland nem ad túl nagy hangsúlyt az időrendnek, valamint látszólag az események sem követik logikusan egymást – mégis, a film végtelenségig kapaszkodik a struktúrába. Minden karaktert fel akar építeni, problémáiknak eleje, vége és közepe van, ami alaposan elvesz a valóság képszerű bemutatásából. Míg pár kritikus pozitív értelemben szétszórtnak és csapongónak nevezete a narratívát, addig véleményem szerint a Nomadland alig próbálja fedni az előírás szerinti filmszerkezetetét, amiben a kezdet, a mélypont és a morális tanulság helye olyan pontosan meg van határozva, mint bármelyik átlagos közönségfilmben.

Szintén nem segít a helyzeten a zenei aláfestés, amit bűntudat nélkül nevezhetünk manipulatívnak (persze túlhaladva a film mint műfaji, szándékából eredő manipulatív létén). Számos remek, tényleg erős és érzelmileg megmozgató jelenetet kísér vagy vág el a jellegtelen zongoraszóló, ami

mintha a nagymamád egyszerű főztjét öntené le valami látványos, de egyáltalán nem odaillő, gusztustalan sziruppal.

Ez az ötlet furcsán mintha utólag került volna a filmbe, egyrészt hogy megakadályozza nézőit az ásítástól, másrészt hogy kiérdemeletlenül könnyeket erőszakoljon ki belőlük. Félreértés azonban ne essék, semmi gondom a fenti zenei elemmel, ha jó helyen használják, azonban a Nomadlandre mintha utolsó pillanatban lett volna rácsapva, ami nem csak hogy nehezen illik a film világába, de tönkreteszi természetes érzelmi hatásainak nagy részét is.

Kijelenthetjük tehát, hogy A nomádok földje egy tipikus Oscar-jelölt film, erős központi karakterekkel és gondolatokkal, ami azonban

háttérbe söpri és elnyomja a film igazán érdekes részeit és elemeit annak érdekében, hogy egy szélesebb réteget tudjon kielégíteni.

Kicsit fáj ezeket leírnom, ugyanis a Nomadland egy igazán különleges film, ami valamelyik kezdeti szakaszában jó irányba indult, valamint McDormand és az egész színészi gárda játéka fenomenális. Ám félúton a rendezőnő nem igazán tudta, merre haladjon tovább, és inkább csak megállt az út közepén. Senki ne lepődjön meg, ha a film elnyeri a legjobb filmnek járó Oscar-díjat, ugyanis cinikusan „Oscar-bait” alkotásnak is nevezhetnék. Azonban ennél minden hibája ellenére is sokkal több lett A nomádok földje, amit mindenkinek ajánlok, hogy leszűrje belőle a saját tanulságát. 

A nomádok földje egyelőre itthon csak a Hulu szolgáltatásával érhető el.