HBO Max, Sorozat

Pánikbetegként is lehetsz maffiafőnök – Maffiózók kritika (spoilermentes)

Vajon mire viheti a szervezetbűnözésben egy olyan férfiú, aki gyakori szorongással és pánikrohamokkal küzd? Ha pedig a folyamatos „munkahelyi nyomás” nem lenne elég, még a „szűk család” is állandó feszültségek forrása.  Az HBO sikersorozata, a Maffiózók szokatlan terápiára hívja nézőjét a Cosa Nostra világába, ahol a sikert csupán egy pisztolygolyó választja el a bukástól.

Igazi pionír

A Maffiózó (The Sopranos) 1999-ben indult világhódító útjára, mint az HBO egyik legelső sikerszériája és a sorozatreneszánsz pionírja. A műsor ötletgazdája, David Chase, miközben hatalmas tisztelettel adózott az olyan gengszterklasszikusok előtt, mint a Keresztapa-trilógia vagy a Nagymenők (ahonnan a sorozat számos szereplőt kölcsönzött), friss ízeket adagolt a műfajba. A valódi újítást egy hús-vér, őrlődő protagonista jelentette, akinek szorongásos pánikrohamai miatt pszichiáter segítségére van szüksége a vele történtek feldolgozásához. Ezt a felvetést hallva könnyen gondolhatnánk egy nyomasztó hangulatú, sötét tónusú sorozatra, azonban a Maffiózók legnagyobb részt könnyed laza stílussal, morbid és sokszor inkorrekt humorral, rengeteg filmes utalással és elképesztő színészi játékkal szórakoztat. Chase bevallása szerint saját terápiás tapasztalatait is beleszőtte a széria cselekményébe és írói csapatát is arra biztatta, hogy ha csak tehetik, életük legabszurdabb, legbanálisabb, legsokkolóbb vagy leghumorosabb mozzanataival ízesítsék a Maffiózók világát.

A legjobb gengszterek valaha

Persze mindez nem lenne elég egy ikonikus maffiózófigura, Tony Soprano alakja nélkül, akit az azóta tragikus hirtelenséggel elhunyt karakterszínész, James Gandolfini keltett életre. Chase a Tiszta románcban nyújtott alakítása miatt figyelt fel Gandolfinira, aki sokoldalú játékával gyorsan belopja magát a nézők szívébe. Tony figurájából ugyanis az őrlődő bűnöző karaktere rajzolódik ki, aki nélkül talán a Breaking Bad Walter White-ja sem létezne. Gandolfini alázattal és teljes átéléssel kelti életre a Soprano família szélsőseges, mégis szerethető fejét, de az őt körülvevő mellékszereplőkre sem lehet panaszunk. A Tony feleségét, Carmellát alakító Edie Falco tökéletesen ellenpontozza férje hirtelen természetét, ahogy a gyermekeit megformáló Jamie-Lynn Sigler és Robert Iler az elkényeztetett porontyok iskolapéldái. Az igazi üde színfoltok viszont mégis Tony leghűségesebb katonái, Paulie Walnuts (Tony Sirico), Silvio Dante (Steve Van Zandt) és Christopher Moltisanti (Micheal Imperioli), akiknek sok emlékezetes pillanatot köszönhetünk. A sorozat 5. évadban még Steve Buscemi színrelépésének is örülhetünk, aki sajátos arcberendezésével és autentikus játékával jól illeszkedik a Maffiózók légkörébe. Természetesen nem úszhatjuk meg idegesítő, vagy éppen teljesen ellenszenves figurák nélkül sem, így a Maffiózók tökéletes érzelmi hullámvasutat épít fel.

A terápia

Számos emlékezetes karakterről ejthetnénk szót, azonban akad még valaki, akinek a szerepe gyakorlatilag a sorozat mind a hat évadában megkerülhetetlen. Dr. Jennifer Melfi (Loraine Bracco), a pszichiáternő alakja az, aki a terepiás alkalmakkal megteremti a Maffiózók kerettörténetét. Tony és Jennifer beszélgetései mély sebeket és komplexusokat tárnak fel a maffiafőnök számára, melyekből Tony valódi önfejlesztést érhetne el a személyiségén. Tony azonban a terápián feltártakat inkább önigazolásra és saját tetteinek legitimálására használja fel. Ennél fogva Tony számára a doktornő is csak egy eszköz, akin kiélheti a frusztrációit, legyen az szexuális jellegű, gyász és traumafeldolgozás vagy a bűnözői életmóddal járó folyamatos stressz. Egy ilyen impulzív személyiséggel nem egyszerű dolgozni, nem véletlen tehát hogy idővel Jennifer maga is terápiára szorul. A terapeuta terapeutájának szerepében pedig a kiváló filmrendezőt, Peter Bogdanovichot láthatjuk

Inkorrektség a köbön

A Maffiózók tökéletes példája annak, miként lehet intelligensen szórakoztatni a politikailag teljesen inkorrekt humorral. A sorozat sokszor olyan pillanatokat tartogat, amik egy mai fősodrású filmben vagy sorozatban már majdnem teljességgel elképzelhetetlenek lennének- kivéve persze Sacha Baron Cohen szatíráit. Képzeljük csak el, hogy milyen reakciókat váltana ki ma egy olyan produkció, melynek protagonistája (akinek a néző legtöbbször kifejezetten drukkol) homofób, rasszista, antiszemita és szexista.

Tony Soprano ugyanis kifejezetten öntudatos, konzervatív, olasz amerikai, aki nem nézi jó szemmel, hogy lányának egy félig afro-amerikai, félig zsidó fiatal udvarol, aki vehemensen védelmezi Kolumbusz Kristófot az őt népírtással vádoló őslakos indiánokkal szemben és komoly dilemmát okoz számára, ha egy hűséges emberéről kiderül, hogy homoszexuális. Chase és csapata mégse rágják a szánkba, mit gondoljunk Tony Sopranoról, valamint premodern és szélsőséges világnézetéről, hanem hagyják, hogy az értékítéletet mi, nézők hozzuk meg magunkban. Ez márcsak azért is életszerű, mert a néző könnyen ráismerhet egy ismerősére, barátjára, szomszédjára, családtagjára, aki számos pozitív tulajdonság mellett nehezen elnézhető negatívumokat egyaránt képvisel. Hisz sokan ismerünk egyébként kedves embereket, akik rettentően előítéletesek, fekete-fehéren látják a világot vagy gyűlölettel viszonyulnak bizonyos embercsoportokhoz.

A szériát már a maga idejében is kemény kritikák érték az italo-amerikai közösség sztereotip ábrázolásáért. Ennek okán több forgatási helyszínt is megtagadtak a New Jersey államban forgató stábtól. A Maffiózók valóban sokszor humorizál a különböző etnikumokkal kapcsolatos előítéletekkel, de akárcsak a South Parkban, itt sincs olyan közösség, aki ne kapná meg valahogyan a magáét. Üde színfolt ez egy olyan világban, ahol a filmipart szinte teljesen a kötelező kvóták és a PC-dogmának való megfelelési kényszer uralják.

Korrajz és utalások

A Maffiózók időtállósága mellett is kiváló korrajz az 1999-től 2007-ig eltelt amerikai és világtörténelemről. A sorozatban fellelhető az ezredforduló várakozással teli hangulata, a szeptember 11-ei terrortámadások okozta félelem faktor, a George Bush vezette Egyesült Államok politikai feszültségei, az iraki és afganisztáni konfliktusok, de a korszak popkulturális utalásai is. Ilyen például az erre az időszakra eső filmpremierek, mint a Gladiátor, vagy a Fűrész-sorozat, de természetesen bőven találhatunk utalásokat a már említett gengszterklasszikusokra. A filmes kikacsintások mellett olyan emlékezetes pillanatokban is részünk lehet, amikor egy híres színész vagy rendező saját magát alakítva bukkan fel, mint Jon Favreau, Ben Kingsley, vagy Martin Scorsese.

Bűnözés vagy érdekképviselet?

A Maffiózók cselekménye során nyugtalanító kérdés foghatja el az arra fogékony nézőt. Egyrészt elgondolkozhatunk azon, hogy bár Tony Soprano és társainak tettei brutálisak és kegyetlenek, lényegüket tekintve nem sokban különböznek a vezető politikusoktól, vagy katonai döntéshozóktól. Nézhetjük akár úgyis, hogy ha Tony kivégeztet valakit az bűnözés, de ha egy vezető nagyhatalom elnöke teszi mindezt az ország érdekeire hivatkozva, az már politika. Ezzel egyáltalán nem kívánom legitimálni a szervezetbűnözést, de a nagypolitika tán még a maffia világánál is mocskosabb és könyörtelenebb. Erre az alkotók is tesznek utalásokat, elsősorban a Bush-éra és az iraki szerepvállalás okán.

A sorozat ugyanakkor nem keni el, hogy a bűnözői életmód hihetetlen áldozatokat követel a résztvevőitől. Barátságokat, szövetségeket kell feláldozni egyik pillanatról a másikra, ráadásul a bűncselekmények leplezése elképesztő energiát követel az elkövetőktől. Sokszor az az érzése lehet a nézőnek, hogy a Maffiózók szereplői éjjel-nappal csak az üzlettel foglalkoznak és ennyi befektetett idővel és erővel becsületes úton is ugyanilyen sikeresek lehetnének.

A Maffiózók öröksége

David Chase egy olyan szériát tett le az asztalra, mely a kortárs televíziózás és a sorozatok világára megkerülhetetlen hatást gyakorolt. Természetesen hibátlan munka ebben az esetben sem létezik és a Maffiózók is tartogat gyengébb unalmasabb epizódókat, elsősorban az első három évadok után. A széria tónusa a fináléhoz közeledve fokozatosan elkomorodik, egyre brutálisabbá válik és a terápiás szál egyre inkább a háttérbe szorul. A Trónok harca előtti világban egy-egy sokkolóbb epizód miatt bizony még könnyen nézőket veszített az HBO, ám ma már a sorozat erőszak ábrázolása visszafogottnak számít. Valószínűleg a Maffiózók dicsekedhet minden idők egy legmegosztóbb, nyitott befejezésével, melyet egyszerre átkoztak és istenítettek a produkció rajongói. A közeljövőben The Many Saints of Newark címmel láthatunk majd előzményfilmet, melyben az ifjú Tonyt James Gandolfini fia, Michael alakítja majd.


A Maffiózókat mindenkinek ajánlom, aki szereti az ütős gengsztertörténeteket, a csípős és inkorrekt humort, a popkult utalásokat és persze, James Gandolfinit. Számomra, aki szintén küzdött pánikbetegséggel megnyugtató, hogy Tony Sopranohoz hasonlóan nekem sem kell lemondanom az álmaimról. Még belőlem is válhat maffiafőnök.