Egy nehéz nap után, amikor az embernek az összes agysejtje belesajdult a hétköznapi mókuskerék monotonitásába nem is vágyunk másra csak valamire, ami agytorna nélkül kapcsol ki minket. Erre számos olyan popcorn-mozi van már, amin túl sokat nem kell agyalnunk. A Pusztítás tipikusan az a film, ami könnyen felejthető, de egy estét el lehet vele tölteni.

Egy sötét nagyváros minden sikátora egy kapu a pokolba. Walker nyomozó (Tom Hardy) pont egy ilyen bűnözéstől és erőszaktól bűzlő helyen teljesít szolgálatot. Egy balul elsült drogügylet után, ahol csak a hullák jelzik a kegyetlen leszámolás tényét, nyomozónknak nemcsak a bandával kell leszámolnia. A város befolyásos politikusának fia is összefüggésbe hozható az eseményekkel. Walkernek meg kell találnia a fiút minél gyorsabban és leszámolni a bűnszervezetekkel, mielőtt még több vér ontatik.

A középkategória következő hírmondója

A fenti összefoglaló alapján mindenkinek leeshet, hogy a film történetébe nem fognak belefájdulni az agytekervényeink. A film írója és rendezője legalábbis gondoskodott arról, hogy ne merüljünk epikus mélységekbe a sztori kapcsán. Gareth Evans nem most rendezett először a Netflix platformra. Maximalista jellemre vall az, hogy minden eddigi dirigálásának forgatókönyvét saját maga írta. Nem hajlandó másoknak kiadni az ötletét és amit kigondol, azt meg is valósítja.

Az, hogy ez jó-e vagy sem, mindenki maga döntse el a rendező kapcsán, viszont Evans munkásságán látni, hogy fiatal direktor ugyan, de az erős középkategóriát a legtöbb filmje megüti kritikusi és nézői értékelésben is. Fogjuk fel ezt úgy, hogy még nem talált igazán ütős sztorit, amivel erősen beírhatná magát a nagyobb nevek közé. 2006 óta rendezői és írói pályafutása párhuzamosan fut, emlékezetes cím azonban még nem társult a nevéhez.

A Pusztítás kapcsán sem lesz változás, ez már garantálható, viszont ha a cél ismét az erős középkategória volt, akkor a film önmagában rendben van. A fenti sztori tekintetében a plot nem kíván mélyebb kifejtést, ha fel kellene állítani egy következő szobrot a popcorn-mozik csarnokában, akkor a Havoc ideális modell lenne.

Nem pusztulat, de nem is maradandó

Izgalmas kérdés, hogy vajon mitől is számít egy film popcorn-mozinak. Valószínűleg ez mindenkinek mást jelent, de egy általános jelzőt azért rá lehet aggatni. Az ember néha egy nehéz nap után semmi másra nem vágyik, mint valamire, ami kikapcsolja és komolyabb gondolatokat nem kell társítania a látottakhoz. Az ilyen alkalmakra készülnek a Pusztításhoz hasonló alkotások.

A fűszál egyszerű történet már önmagában sem kínál hosszabb kifejtést. A film közel 1 óra 50 perces játékidejébe a sztori simán belefér és még túlnyújtottnak sem éreztem. Számtalanszor láttuk már ezt a cselekményt. A kiégett, sötét múltú rendőr majdnem egyszemélyes hadjárata az alvilág ellen, egy közéletileg fontos ember megbízatásában. Ez mindenki számára ismerős. Közepesen kidolgozott helyzetekben közepesen kidolgozott karakterek.

Ezt a faék egyszerű beállítást elég pörgős és eseménydús jeleneketben kísérhetjük végig. A filmben szó szerint nincs megállás sem a történetnek sem pedig a szereplőknek. A Pusztítás dinamizmusát elég jól kihangsúlyozzák a szapora vágások és a pörgős akciójelenetek. A szcénák elég látványosra sikerültek, technikailag jól koreografáltak. Ezek egy 21. századi akciófilmtől már alapelvárások.

Pusztító kamerarángás

Jogos kérdés lehet a mainstream filmgyártás területén, hogy vajon van még létjogosultsága annak a szónak, hogy „sablonos”, vagy „klisés”? Hisz mára már a szuperprodukciók is használnak nem egy és nem kettő sablont, vagy a történetben, vagy a karketerek tekintetében. Nyilván nehéz ma már újat a vászonra rakni. A filmművészet, vagy képzőművészet területén e két szót elég pejoratív értelemben használjuk, nyilván ennek is megvan a miértje. Gareth Evans akciófilmje is erősen sablonos szituációkat és karaktereket vonultat fel.

A szereplőket Evans egytől egyik a legegyszerűbb és legmegszokottabb jellemvonásokkal ruházta fel. Habár mindenkinek van kisebb-nagyobb funkciója a cselekmény kapcsán, izgalmasnak vagy érdekesnek egyik karakter sem mondható. Építik a sztorit, hozzáraknak, helyük van benne, de egyik sem kiemelkedő. Szerencsére így a színészeknek sem volt különösebb kihívás a forgatás. A szereplőgárdában Tom Hardy és Forest Whitaker voltak azok, kiknek nevéhez már elég sok ikonikus szerep fűződik. Whitaker mellékszereplőként viszonylag keveset látható a színen, Hardy pedig képes a produkciót elvinni a hátán.

A rájuk bízott karaktereket becsülettel és megfelelő szaktudással képesek alakítani. Kettejüknek ez nem volt más, mint egy szabadúszó fotóriporter hétvégi munkája a falunapon. Megcsinálták, pénzt hoz ez is, mondhatni elvégezték a melót.

Látványosnak tehát látványos a film, de mit is látunk pontosan? Rengeget vért, céltalan erőszakot és fegyverropogást kb. minden 15. percben. Attól, hogy az akciójelenetek látványosak, még nem lesznek feltétlen jók vagy élvezetesek. Az erőszakos és véres harcjelenetek még egy ideig izgalmasak is, de a hajsza második fázisában már erősen túltoltak és így röhejesek is. Kicsit az az érzésem volt, hogy Walker afféle John Wick-szerű karakter kíván lenni. A gond csak az, hogy amíg John Wick karakterének az eszenciája a brutális erőszak, addig Walker egy elég középszerű utánzat.

A látványhoz pedig hozzátartozik, hogy a Pusztítás operatőri munkája igazából rendben van. A beállítások nem különlegesek, de jól néznek ki, viszont csak a mérsékelt tempójú jelenetekben. Mert a dinamikától túlfűtött akciójelenetek képi megvalósításai egyenesen idegesítőek és fárasztóak a szemnek. Őszintén várom már azt a pillanatot, amikor az operatőrök elfelejtik ezt a túlrángatott kameraeffektust, amivel művi koreográfia jeleit hivatottak elrejteni a néző szeme elől. A Pusztítás idegesítően túlteljesíti ezt a fajta megoldást, amivel sok esetben csak azt érik el, hogy konkrétan semmit nem látunk a jelenetekből. Csak szemünk jojózik össze-vissza. Hiába látványosak, élvezni őket nem tudjuk. Ha maga a sztori nem is, de ez a kamerarángatás tényleg pusztító tud lenni.

Összegzés

Mindent egybevéve a Netflix akciófilmje nem kiemelkedő, de az „egyszer nézhető” kategóriába bőven beleillik. A történet sokszor látott és középszerű, a karakterek úgyszintén sablonokra épülnek, melyeknek mélysége nincs, de becsülettel építik azt a történetet. Tom Hardy és Forest Whitaker becsülettel lenyomta ezt a melót. A film kép világa látványos, ám hemzseg az erőszak-pornótól és a szükségtelen vérontástól, amelyek egy ideig izgalmasak, egy ponton azonban már átesnek a röhejesség határvonalán.

Az akciójelenetek pörgősek és dinamikusak, igazából beleillenek ebbe a környezetbe. Ezt az idegesítő és fárasztó kamerarángatást pedig egyszer és mindenkorra tessék elfelejteni Hollywood! Értjük a funkcióját, de közel sem áll jól, mint ahogy hiszitek! Köszönöm!