Mozinézőnek akció, az emberiségnek elrettentés – Mission: Impossible – A végső leszámolás kritika
Tom Cruise hatvan éven felül is megállíthatatlanul verekszi magát keresztül a veszélyes szituációkban. De vajon méltó lezárást kap a franchise a Mission: Impossible – A végső leszámolás képében? És milyen üzenettel rendelkezik napjaink egyre fokozódó nemzetközi helyzetében egy olyan hős története, aki minden erejével az atomháború kitörése és egy tomboló mesterséges intelligencia ellen küzd?
A Mission Impossible-széria 1966-ban, egy televíziós kémthriller-sorozat formájában látta meg a napvilágot, mára azonban a lehetetlen küldetéseket bevállaló ügynökség teljesen egybeforrt Tom Cruise-al. A színészlegenda 1996-ban, Brian De Palmával együtt álmodta újra az alapanyagot az első mozifilmmel. A Mission Impossible azóta a 007 és a Bourne-széria mellett a legmeghatározóbb kémsorozattá vált. Cruise híres arról, hogy filmjeiben rendszeresen feszegeti a határokat, és még a veszélyes kaszkadőrmutatványokat is szereti saját maga végrehajtani. A valóságban kivitelezett attrakciók realitásérzete, keveredve az akciófilmek hőseinek már-már komikumba hajló elpusztíthatatlanságával az, ami sajátos varázst ad az egész franchise-nak.
A végső leszámolás (Mission Impossible – The Final Reckoning) immáron a nyolcadik Mission Impossible mozifilm, és az előzetes ígéretek szerint az utolsó is. Ethan Hunt (Tom Cruise) és az Impossible Mission Force ügynökség a hetedik epizódból megismert vírusként terjedő mesterséges intelligencia, az Entitás nyomában jár. Az AI program folyamatosan terjeszkedik, fejleszti magát, erősödik, képességeit pedig arra fordítja, hogy megszerezze a kontrollt a világ atom-hatalmainak arzenálja felett, és elindítsa a nukleáris armageddont. A program ártalmatlanításához Huntnak alá kell merülnie a fagyos tengerbe, egy elsüllyedt orosz atom-tengeralattjáróhoz, a Szevasztopolhoz. A mesterséges intelligencia veszélyességét azonban nem mindenki ismeri fel, így Huntnak az AI mellett az emberi ostobasággal és nagyravágyással is fel kell vennie a harcot. Közben az óra ketyeg, a program terjeszkedik, az emberiséget pedig csak egy pislogásnyi idő képes megmenteni a teljes pusztulástól.
A nyolcadik rész egyértelműen igyekszik keretbe foglalni az előző hét epizódot, egyben megadni a karakterek számára az utolsó, végső megmérettetés lehetőségét.
A film első harmada még jórészt a korábbi mozik nagy pillanatait idézi fel, valamint az Entitás eredetét is igyekszik új kontextusba állítani. Ez a nosztalgikus múltidéző hangulat eleinte lassan indítja be az amúgy elképesztő fordulatszámú mozit, de természetesen a jól megérdemelt akciódömping nem maradhat el. Hunt Newton összes törvényét, a fizika minden szabályát rúgja fel kalandjai során, ám ennek kivitelezése Tom Cruise-hoz méltóan nem egy olcsó vásári green box, CGI orgiában merül ki, hanem mesterien megkomponált jelenetekben. Hunt búvárfelszerelésben merül alá a tengeralattjáró roncsaihoz – ez egyébként a film legfeszültebb jelenete – valamint kétfedelű gépen csimpaszkodva harcol az aktuális rossz fiú ellen. Ezek a pillanatok már James Cameron alaposságával veszik fel a versenyt, főleg a fentebb említett, A mélység titkát is megidéző tengeralattjárós merülés.
A karakterek dinamikája és a közöttük lévő kémia ezúttal is hibátlan. Ving Rhames még mindig hatásosan dörmög Luther szerepében, Simon Pegg Benji-je pedig humorával teremt egyensúlyt a sötétebb tónusban. A hetedik részben megismert Grace-t most is Hayley Atwell kelti életre, aki szépsége mellett karizmájával és talpraesettségével megfelelő társa és segítője Huntnak. Egy régi ismerős felbukkanása ugyancsak megdobogtathatja a rajongók szívét, a rosszfiúk viszont sokszor éppen olyan sablonosak, mint a franchise korábbi darabjaiban.
A Mission: Impossible – A végső leszámolás azonban a külső ellenére több kíván lenni, mint puszta akciófilm.
A mozi korábbi darabjaiban is fontos szereppel bírtak a tömegpusztító fegyverek, és különösen a nukleáris eszközök, azonban napjaink légkörében, az orosz-ukrán háború, a közel-keleti és a távol-keleti események miatt A végső leszámolás más kicsengéssel bír. A film egy jelenete még az Oppenheimer vérfagyasztó záróképsorait is megidézi, és a végső pusztulás még egy Mission epizódban sem volt ennyire fenyegető. A film egy másik fontos szegmensében a Sidney Lumet-féle Bombabiztos című 1965-ös alkotás drámaisága köszön vissza, míg a mesterséges intelligencia és az atomfegyverek kombinációja a Terminátort juttathatja eszünkbe. Hasonló darabokat a hidegháború vége óta folyamatosan készítettek a filmesek, ám egy ilyen világban már máshogyan csapódik le, ahogy látjuk megjelenni az atomhatalmak zászlait az indulásra készen álló ballisztikus rakétákon.
A végső leszámolás ezzel a franchise és Tom Cruise pályájának leginkább kiáltványszerű alkotása, mely a nukleáris fegyverek mellett az egyre jobban terjedő mesterséges intelligencia veszélyeire is felhívja a figyelmet. A mesterséges intelligencia immáron nem gyilkos robotok képében, hanem egy láthatatlanul terjedő vírusként fertőzi meg és igázza le az emberiséget, az álinformációk és a fake news segítségével. Ennek orvossága Cruise és a rendező, Christopher McQuirre értelmezésében a nemzetközi összefogáson alapul, ahol mindenki elsősorban a szeretteit hazaváró társ.
A Mission: Impossible – A végső leszámolás nem zárja le egyértelműen a Hunt-mítoszt, ugyanakkor bezárja azt az érát, amit nyolc filmen keresztül és különösen a negyedik film, a Fantom Protokoll óta képviselt. Befejezésé meglehetősen szentimentális és az üzenete túl direkt és szájbarágós, ám a maratoni, két és fél, három, három és fél órás mozik korában ki lehet mondani, hogy rég telt el ennyire izgalmasan százhetven perc. Cruise és csapata a Top Gun: Maverick után ismét bizonyította, hogy a klasszikus akciófilmeknek, a kaszkadőrmunkának igenis van létjogosultsága és nemcsak a képregénymozikra érdemes zsillió dollárokat költeni.
