Közel három éve a Netflixnek a Wednesday első évada kellett, mint egy falat kenyér. A streaming-kultúra úttörője már rég nem rendelkezik akkora csáberővel a piacon, mint fénykorában, húzónevekre pedig égető szüksége van (kifejezetten annak tükrében, hogy legnagyobb zászlóshajója, a Stranger Things idén befejeződik). Ezt meg is találta Jenna Ortegában és az általa megformált Wednesday Addamsben, az Amerikában nagy múltra és többféle feldolgozásra visszatekintő Addams Family egyik legnépszerűbb szereplőjében. Az első évad elsöprő sikert aratott nézői fronton, de ez csak egy szelete a Netflix szerencséjének: a siker eszmei értékét növeli, hogy a fiatal nézők között a sorozat különösen nagy népszerűségnek örvendett, gazdasági fronton pedig a magas költségek ellenére is nagy nyereséget hozott, beleértve a széria hatására érkező új felhasználókat is.

No persze nem mintha a Netflix a kísérletező-készségéről lenne híres a filmiparban, elvégre jó fogadtatást kapó első évadok kapták meg sorra a kaszát az elmúlt években. Wednesday figurájának és a családjának egy új feldolgozása nem is a legnagyobb kockázat a franchise pop kulturális hatását ismerve. Ami frissességet jelentett, az a sorozatos formátum és Wednesday kiemelése a családja tagjai közül, habár a második évadban még ez is jócskán mérséklődik azáltal, hogy Morticia (Catherine Zeta-Jones), Pugsley (Isaac Ordonez), Gomez (Luis Guzmán) is nagy szerephez jut, de még a nagymama (Joanna Lumley) is tiszteletét teszi az első évaddal ellentétben.

Az első évad egy új generáció számára tette a popkultúra részévé a galád családot, és különösen Wednesday alakját, aminek véleményem szerint több oka is van. A legfontosabb maga Jenna Ortega játéka, akire mintha ráöntötték volna a fekete hajú, copfos, minden pillanatban a világra szúrós tekintettel néző lány alakját, és akinek a sorozat olyan ismertséget hozott, ami a karrierjére hasonló hatással volt, mint Anya Taylor-Joy számára a Vezércsel. Emellett tényező a karakter eleve meglévő népszerűsége, melyben Christina Ricci is úttörő volt, illetve jellegzetes attribútumai, mint a haja és éjfekete ruhatára – amik könnyen megjegyezhetővé és mémesíthetővé teszik az alakját. Nem meglepő tehát, hogy az eredetileg tervezett minisorozatra egy egész fantasy-univerzumot húz fel a Netflix, amely a második felvonására ici-picit be is roskad a saját súlya és vállalásai miatt.

Hasonlót éreztem, mint az ellentmondásos fogadtatást kapó Squid Game esetében: egyik sorozat sem folytatás reményében készült, mindkét sorozat sikeres lett, és mindkettő egy olyan folytatásra lett ítélve, amelyben ugyanaz a bevált koncepció kerül felmelegítésre kicsit dagályosabban, bonyolultabban és ingadozóbb minőségben. A Wednesday erőssége egyébként sem a történet-mesélés frissessége (mely erősen hajazott Harry Potter roxforti kalandjaira) vagy komplex cselekménye és fordulatai voltak, hanem szerethető figurái és a mögötte álló olyan gót veteránok, mint Tim Burton és cinkostársa, Danny Elfman, ami a sorozat minden porcikáján megmutatkozott.

Ezért azt lehet elmondani, hogy míg az első évad egy komolyan vehető kriminek nehezen volt nevezhető relatív egyszerűsége miatt (ez nem az jelenti, hogy minden fordulatot előre láttam, hanem azt, hogy nem minden fordulat érződött megalapozottnak és megérdemeltnek a sokkfaktor mellett – de a jó krimi aranymetszését nehéz is eltalálni), addig a második évad jóval nehezebben követhető lett, ami viszont nem egy pezsgőbb, rétegzettebb rejtélyt és nyomozást jelent, hanem darabosabb cselekményt, ahol a fő történetszálat minduntalan mellékküldetések szabdalják, melyek egy nyolc részes szezon esetében aránytalanul nagy hányadát tették ki minden történésnek. Ez írói nehézségeket jelez, mintha nem tudták volna egyszerre áramvonalas és tartalmas cselekménnyel kitölteni a játékidőt, ezért megpróbálták azt úgy felduzzasztani, hogy a történet meglévő váza is zavarosabbá és nehezebben követhetővé váljon. Ami által az előreláthatóság is nehezebbé válik.

Ez azonban nem akkora baj, mint amennyire annak a fentiek alapján tűnik. Az első évadnak is, ennek is a lelkét és hatalmas szívét főbb szereplői adják, közülük is Wednesday és szobatársa, a vérfarkaslány Enid (Emma Myers), aki rikító öltözködésével és harsány természetével a címszereplő antagonisztikus ellentétét adja, ami kiapadhatatlan humorforrás. Szerethető karaktereken egyébként ez az évad túllép az előzőn is, köszönhetően Pugsleynak, Wednesday öccsének és a szintén új Agnesnek, Wednesday szószerinti árnyékának.

Számomra az évad egyik fénypontját mégis a mindig fantasztikus Steve Buscemi által megformált új igazgató jelentette, akit szívesebben látnék több élvonalbeli projektben is manapság. A család nagyobb szerepe szintén egy fontos adalék az első évadhoz képest. Vethetünk egy pillantást Addamsék családi kúriájára, közelebb kerülünk a családi dinamikákhoz és megismerjük a legendárium egy részét is. De a legfontosabb Wednesday és Morticia kapcsolatának alakulása, ami Wednesday és Enid mellett a legjobban kidolgozott és legerősebb szegmense az évadnak.

Összességében a Wednesday sorozat megítélésén ez a felvonás szinte semmit nem fog változtatni. Egy coming of age-be oltott dark fantasy, humorral, drámával, rejtéllyel fűszerezve, megtoldva szerelemmel, mitológiával, tanulsággal, ami együtt egy kellemes és laktató koktélt alkot, a csúcsdísz pedig korunk egyik legnépszerűbb fiatal színésznője, aki már a kisujjából rázza ki Wednesday szerepét. Gyengesége írói szobája, mely a történet egyes részleteit alul- másokat felülírt az arányoshoz képest. Így is szívesen térünk vissza harmadszorra is a Nevermore falai közé.