2019-ben, mikor befejeztem az Eufória első évadát, aligha gondolhattam, hogy hét hosszú esztendővel később még mindig képernyőn lesz a sorozat. Sőt, mindössze három évadig sikerült elevickélnie. Szomorú, mivel nagyobb potenciál lakozott benne, mint ami végül kikerekedett Sam Levinson víziójából. Hogy ez miért így alakult, annak számtalan oka van. Mindenek előtt reflektálni kellett arra, hogy a főbb színészek közben elkezdtek látványosan kiöregedni a középiskolás szerepeikből. Ezért a harmadik évad azután, hogy az első kettő kronológiailag szorosan követte egymást (és ne felejtsük el, hogy e kettő között kijött két spin–off epizód is, amit szintén érdemes megtekinteni – akinek eddig kimaradt) a pár évvel távolabbi jövőben játszódik, középpontban Rue (Zendaya), Cassie (Sydney Sweeney), Maddy (Alexa Demie), Jules (Hunter Schafer), Nate (Jacob Elordi) és Lexi (Maude Apatow) immáron felnőtt életével. Nemcsak az időben történt ugrás: az első két évadhoz képest egy hangsúlyos tónusváltáson esett át a sorozat, ami alaposan kiakasztotta a rajongótábor egy jelentős részét.

Az első évad a maga idejében (milyen szürreális ezt leírni) újszerű volt. Friss. Tabudöntögető. Különleges. Őszinte. Olyan sorozat, amely nem köntörfalazott, az igazságot annak kendőzetlen formájában akarta a nézői elé tárni. Egy olyan felcseperedő generációt helyezett a középpontba, akikre a szüleik egy folyamatosan pörgő, folyamatosan pénzt, dopamint, gyors kielégülést hajszoló világot hagytak. Ebben a világban szoronganak az útkeresők, mert nem találják az utat maguk előtt. Szoronganak, kiégnek és menekülnek. Drogokba, eufóriába, amely ködbe borítja a tudatot, egy időre elfeledteti az ént, a harmónia illúzióját adja; egy kis varázslatot keresnek a teljesen varázstalanított valóságban. A világ egyszerre lett szédítően nagy, tele végtelen lehetőséggel és nyomasztóan kicsi, ahol nincsenek már titkok és csend, nyugalom a mindennapok lélekőrlő zakatolása elől. Minden nyilvános, minden össze van kötve, mindenki a felépített látszat, a spektákulum performatív megélésére törekszik. A mostani középkorúak elképzelni sem tudják, milyen más ebben a világban felnőtté válni az ő fiatalságukhoz képest.

Sam Levinson sorozata az első évad több szálon futó történetével a Z generáció esszenciáját próbálta sorozat formájába önteni. Meglehetősen sikeresen: ennyi év távlatából bőven kijelenthető, hogy az Eufória popkulturális mérföldkő, megkerülhetetlen sarokpont. Sikerült mindezt elérnie Levinson karaktereivel, akik által a sorozat egy-egy súlyos, fiatalokat érintő társadalmi kérdést feszeget (olyan témákról, mint a szerhasználat, testképzavar, bántalmazás, magány, közösségi média, abortusz, szexuális identitáskeresés, stb.); Rév Marcell kiváló operatőri munkájával, Labrinth zenéjével (akit ebben az évadban nem kisebb személyiség, mint Hans Zimmer helyettesített, de erről majd később) és a jellegzetes Eufória-esztétikával, melynek a sorozat összetéveszthetetlen atmoszféráját köszönheti. Gondolok ezalatt a lila és kék árnyalataiban izzó neonfényekre, a csillogó sminkekre, a kaotikus narrációra és az olyan szürreális lázálmokra, mint például Rue tudományos disszertációja a dick picekről (ez a fajta „feszengős” szókimondás még ma is megdöbbentő lenne akármelyik médiában, hát még hét évvel korábban). Küllemét tekintve Levinson sorozata olyan rendezőket idéz meg, mint a legendás David Lynch és a dán Nicolas Winding Refn. Ha távol is áll tőlem, hogy egy Lynchez hasonló született művészzsenihez hasonlítsam, az inspiráció a kinézetet és a tartalmat illetően (Lynch is ízig-vérig amerikai rendező volt Levisnsonhoz hasonlóan) vitathatatlan.

Az első szezon tökéletesen működött kerek, lezárt történetként is. A fináléját Sam Levinson még úgy írta meg, hogy maradjon benne némi kétértelműség Rue sorsát illetően, de a második évad berendelése már hetekkel korábban megtörtént. Nem sokkal a Trónok harca utolsó etapja után jártunk, és a HBO kapott az alkalmon, miután előző zászlóshajója tovaúszott Westerostól nyugatra. Igen ám, de földindulásszerűen köszöntött be a következő évtized, magával hozva egy Covid-járványt, ami megbénította az amerikai filmipart és világszerte lelassította a mozis, streaminges és tévés produkciókat. Emiatt a második évad csak 2022-ben debütált. Az évad megjelenését követően még több bonyodalom tépázta a sorozat jövőjét. Egyrészről a fiatal színészek karrierje fokozatosan lendületet kapott. Mára Zendayán kívül (akit szintén az Eufória helyezett el egy magasabb polcon) Sydney Sweeney és Jacob Elordi is A-listás színésznek számít Hollywoodban, így az Eufória már nem jelentett a számukra elsődleges prioritást. A szűkösebb időbeosztásuk miatt nehezebb lett összehangolni a színészeket ugyanazokra a forgatási napokra.

A csúszásban szerepet játszott az írók és színészek hollywoodi sztrájkja is, ami újabb több hónapos kihagyást okozott. Ott volt Levinson másik HBO-s projektje, Az idol, amiben rendezőként, íróként és executive producerként is részt vett. Ez elvonta a figyelmét a sikersorozatáról, ami nem igazán térült meg, mivel a Lily-Rose Depp főszereplésével készült minisorozat finoman szólva nem egy matyóhímzés. Végezetül nem szabad megfeledkezni két tragédiáról sem, ami beárnyékolta a folytatást. A Fezcót alakító Angus Cloud 2023-ban túladagolásban elhunyt, kulcsszereplőként nagy űrt hagyva maga után. Idén elment Cal Jacobs megformálója, Eric Dane is, akire szintén fontos szerep hárulhatott volna ebben az évadban, és aki gyógyíthatatlan idegsorvadástól szenvedett. Mivel ő a forgatás idején még életben volt, fel tudott venni pár jelenetet, de sajnálatos módon rossz egészségi állapotát nem lehetett elrejteni, ami erősen limitálta a karakterének lehetőségeit.

Az előjelek tehát több, mint nyugtalanítóak voltak, ráadásul akkora eltéréssel jött ki a sorozatzáró évad, hogy az azt követő hype már régen elhalt. Sam Levinson azt mindenképpen jól érzékelte, hogy valamit változtatni kell a recepten, ami a második évadra döcögőssé vált. Nem lehet elfelejteni, hogy a színészek öregedésén kívül a rajongótábor is korosodik, és ha nincs is erre vonatkozó kutatás a birtokomban, de minden bizonnyal nagyon sokan már nem abban az életszakaszukban járnak, mint amikor az Eufória történetével és szereplőivel leginkább azonosulni tudtak. Az évad annak nyomába ered, hogy a digitális világ fogyasztói kapitalizmusában felnőtt Z generációs fiatalok hogyan boldogulnak a felnőttlét veszélyekkel teli világában. Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a sok hátráltató tényezőn túl Levinson renoméja is jelentős mértékben meg lett tépázva Az idolnak köszönhetően. Rendszeresen visszatérő kritika lett a személyével szemben, hogy kizsákmányolja a női színészek testi adottságait, hogy nem tud hitelesen női karaktereket írni és megalázó szituációkba helyezi őket. Én ezekkel a kritikákkal nagyrészt nem értek egyet, legalábbis ami az Eufóriát érinti. Abból a szempontból fontos tisztáznom a pozíciómat, hogy igyekeztem teljesen jóhiszeműen, a bírálatokat kizárva és a rendezői koncepció megértésének szándékával végignézni a záróévadot.

A harmadik évadra teljesen nyilvánvalóvá vált, az Eufória elsősorban Rue sorozata. Az első évad még fegyelmezetten egyensúlyozott az öt-hét kulcsszereplője között (noha Rue a mesélő a kezdetektől), világosan lefektetve mindenki szerepét a történeten belül. Mivel Sam Levinson maga is függő volt, ezért nem érdemes azon csodálkozni, hogy számára Rue sztorija a legszemélyesebb, és ami leginkább inspirálja ötletekkel. Mindenesetre az első évad ütemezése elsőrangú volt, kiváltképp a rész eleji Rue-monológokkal, melyek egyenként vették végig mindenki háttértörténetét. A második évadban felborult ez az egyensúly: míg Rue például kapott egy teljes epizódot (ami nem mellesleg a sorozat legerősebb pillanatait eredményezte), addig olyan szereplők, mint Kat (Barbie Ferreira) és McKay (Algee Smith) félig-meddig vagy teljesen ki lettek írva. De Cassie vagy Jules történetszála is fókuszt tévesztett – mintha Levinsont nem is igazán érdekelték volna az általa megalkotott, jól megírt karakterek. Kidolgozottságban hatalmas kontraszt volt a második évados Rue és Kat története között. Előbbi egy véresen realista szociális dráma, pattanásig feszült hangulattal, addig utóbbi csak egy szkeccs valamiről, amit az író-rendező nem akart kibontani az alibizésen túl. Barbie Ferreira vissza sem tért a befejező évadra.

Kat mellett nem tért vissza Rue húga, Gia sem (Storm Reid) és a második évad falra hányt szerelmi háromszögének legidegesítőbb tagja, Elliott sem jelenik meg (Dominic Fike, bár ő nem sokaknak hiányozhat). A gimi utáni években veszi fel a történet a fonalat: Rue egy trafikban tengeti a húszas éveit, amíg meg nem találja őt Laurie (Martha Kelly), a tanárból lett drogdíler, hogy rója le felé a tartozását. Így lesz drogfutár a lányból, akinek az élete egy fiatalkori tragédia miatt csúszott ennyire félre. Az életveszélyekkel teli munkájának köszönhetően jut el egy igazi nagypályás stricihez, Alamóhoz (Adewale Akinnuoye-Agbaje, egyébként brit-nigériai színész), akinél munkát kap, akaratlanul is részévé válva egy bandaháborúnak a volt fogvatartóival. A többiek életpályája sem a hagyományos modellt követi: Nate apja bizniszét átvéve komoly bűnözői körökbe keveredik; Jules a sugardaddyje belvárosi üvegkalitkájában fest naphosszat; Maddy egy tehetségügynökségnél dolgozik, de titokban saját vállalkozásokba kezd; Cassie éli a szuburbán fehér trófeafeleségek lubickolós mindennapjait, hogy unalmában és Nate sikertelensége miatt, OnlyFans karrierbe kezdjen. Lexi marad továbbra is az egyetlen normális szereplője az egész őrületnek. Az ő életpályája az egyetlen, ami felfelé ível, és akin keresztül rácsodálkozhazunk, hogy mindenki más élete mennyire tévúton jár.

Ha a második évad kiegyensúlyozatlan volt, akkor a harmadikban teljesen felborult a pálya Rue felé. Hogy mekkora baj ez, az más lapra tartozik. Az biztos, hogy a sokkal szorosabb időbeosztású színészeket nehéz volt ugyanazokra a forgatási napokra összeterelni. Rue és Jules jelenetei például szinte kivétel nélkül ugyanabban az egy helyiségben játszódnak, aminek biztosan az az indoka, hogy limitált közös idejük lehetett, és a jeleneteik 90%-át egymás után forgatták le. Ha van a harmadik évadnak nagy vesztese, az Jules. Az utolsó alkalom, mikor izgalmas volt a karaktere, az a részben Schafer által írt spin-off epizódban volt. Pedig az első évad egyik legizgalmasabb alakjáról beszélünk, akinek transzneműsége, az azzal járó felnőttkori dilemmák és identitáskeresés számtalan irányba vihette volna Julest. Hasonló mondható el Nate-ről, aki spoileres okoknál fogva hamar partvonalra került. A sorozat leghátborzongatóbb szereplőjétől így hiába vártuk, hogy fullba tolja Jokert és válogatott gátlástalan gonoszságokon törje a fejét.

Lexi polgári jellegénél fogva nem tartozott sosem a legérdekesebb szereplők közé. Ő a csendes szemlélődő, aki a tükröt tartja. Funkciója abban áll, hogy kontrasztot képezzen mindenki mással szemben. Az egyetlen, aki nincs elveszve, aki nem merült el a drogok, látszat és önkizsákmányolás Los Angeles-i mocsarában, ezzel szemben rendelkezik igazi célokkal. Mindössze néhány önálló jelenete van, ezek engednek egy kis bepillantást Hollywood lélektelen korporációs világába (amit Sharon Stone személyesít meg). Jobban kibontva a témában és a szettingben számtalan lehetőség lakozott volna, de Levinson ezt sem kanyarítja semerre. Cal Jacobs érthető okokból került partvonalra. Egyedül Cassie és Maddy kapta meg azt a mennyiségű játékidőt, ami a korábbi jelentőségükhöz fogható. Még Nate is inkább nekik van alárendelve (ahogy Jules pedig Rue jellemfejlődésének egy eszközét jelenti).

Amíg minden, ami Rue körül zajlik, az mocsok, halál és emberi tragédia, az Cassie karaktere körül – aki második leaddé lépett elő, mivel egyedül ő rendelkezik saját gravitációs mezővel Rue fekete lyukja mellett – teljesen eltérő tónusban lett ábrázolva. Tele elfojtott, kaján humorral, szarkazmussal és iróniával. Holott a Cassie által érintett témák sem könnyedek. Ne kerülgessük a ranch közepén ormótlankodó elefántot: Sydney Sweeney és az általa alakított Cassie Howard a széria legmegosztóbb alakjává vált a harmadik évadra. A protestáns amerikai közönség gyomra jellemzően nehezen tűri a képernyőn való meztelenkedést, és Sydney ennek a lehetőségétől sosem riadt vissza.

Levinson és Sweeney közösen tövig nyomták a gázt, ami a polgárpukkasztást illeti. Ezzel azonban semmi probléma nincsen, pontosabban nem ez a probléma. Cassie, és fegyverhordozója, Maddy az évad során tesznek egy alapos kitérőt a kaliforniai influenszerek bugyraiban, hogy gyors népszerűséget szerezve beindítsák Cassie erotikus karrierjét. Levinson ezt a nyomasztó közeget kellően groteszk módon, realizmussal és maró gúnnyal ábrázolja. A közösségi médiára ráépült figyelem- és népszerűségipar hét évvel korábban sem volt ennyire professzionális és lélektelen. Ezt a világot, aminek alapját a teljes testi-lelki nihil adja, nem mellőzheti a gátlástalanságot, hiába túl prűd hozzá a tábor ízlésvilága. Emiatt véleményem szerint nem érheti szó a ház elejét, sőt, simán el lehetett volna még sötétebb irányba elvinni Cassie történetét, mert nem lóg ki abból a sorozatból, amit az HBO és Levinson egykoron megálmodott.

A probléma valójában azzal van, hogy hiába vannak a korábbiaktól eltérően sokkal messzebb egymástól a sorozat kulcsszereplői, a történetszálak egy irányba tartanak, mégpedig Rue irányába. Ennélfogva Cassie és Maddy kálváriája is a sorozat folyamán alárendelődik a fősodornak, ami elveszi a lehetőséget, hogy a digitális tartalomgyártás és az önkizsákmányolás önálló tanulságot, konklúziót kapjon. Ez egy komoly narratív változtatás az előző évadokhoz képest, amikor Rue-n kívül még rendelkeztek más szálak is önálló végkifejlettel. De vajon ez mennyire probléma? Mind a három évad plakátján Rue szerepel. Érdekes módon az első olyan plakát a harmadik évadé, ahol nem az ő arca látható egyedül, és itt is kiemelt helyet kapott.

Ahogy említettem korábban, és ahogyan Sam Levinson is hozzááll a saját művéhez, ez a sorozat elsősorban Rué. Az ő története az egyetlen, amelyik konzekvensen vitte végig a rendezői koncepciót. És az egyetlen karakter, akinek az íve teljes. Itt kicsit vissza kell térnem ahhoz a megállapításhoz, hogy erősen megváltozott a sorozat tónusa a harmadik évadra. Az első évad a lilás-kékes színárnyalataival, álomszerű beállításával olyan hangulatot teremtett, mint egy jó high felfelé ívelő szakasza. Gondtalan, felhőtlen lebegés, mikor a következmények, a mély rézések még nincsenek az eseményhorizonton. A második évad már a lejövés szakasza, a buli hajnali háromkor. Kellemetlen, fehér fényár, izzadás, fejfájás, az élet fájdalma szépen lassan beúszik a tudatodba. A harmadik évad teljesen maga mögött hagyja az álmokat. A kamerakezelés, nagytotálok, a napfényben úszó amerikai-mexikói határvidék. A világ objektívvé válik, a másnap este mintha valóság se lett volna. A harmadik évad a kőkemény, sziklaszilárd valóság, mikor a tetteknek végre következményük van. Ez már nem a tiniévek önfeledt lebegése, hanem a felnőttlét nyomorúsága.

Sam Levinson nem tökéletes forgatókönyvíró, messze nem az. De amikor olyan dolgokat kell képernyőre vinnie, amiket ismer, akkor megmutatkozik valódi tehetsége. Ami Rue-val történik az évad során, és amilyen utat bejár ez a hányattatott sorsú, tragikus protagonista, az rendkívüli súlyú és mélységekkel bíró dráma. Nem túlzás azt állítanom, hogy vannak olyan percei az évadzárónak, amit azóta se sikerült teljesen megemésztenem, olyan elképesztő hatásosan lett megírva és megrendezve. Emellett Rue nem csak Rue-ról szól: Levinson minden olyan fiatalnak állít emléket általa, akiknek soha nem adatott meg a lehetőségük egy szebb, teljesebb életre. Mert a felnőttek elárulták őket, kihasználták őket. Felhasználták őket. Számukra állít emléket ez az évad, és számukra szolgál szimbolikus igazságtétellel.