Sorozat

Miután Jules elment

2019-ben az Eufória első évada zajos sikert aratott, mind a nézők, mind pedig szakmai körökben. Kevesebb, mint egy év alatt kultstátuszt szerezett magának, az Emmyn pedig hat jelöléséből hármat sikerült díjra váltania (smink, zene és Zendayának köszönhetően a női főszereplő kategóriákban). Nem volt kérdés, hogy a sorozatot mihamarabb folytatni kell, így az eredetileg 2021-re tervezett második évadot egy évvel előrehozták, hogy már 2020 nyarán debütálhasson. Spoiler: nem sikerült. Az Egyesült Államokba begyűrűző járvány miatt a forgatást fel kellett függeszteni, és eltolni az eredetileg tervezett 2021-es időpontra (de még ez sem 100%-ig biztos). Addig is Sam Levinson és az alkotógárda úgy döntött, kárpótlás gyanánt kiad két extra epizódot (az egyik Rue, a másik Jules főszereplésével), amik összekötik a két évadot és kicsit enyhítik a rajongók elvonási tüneteit.

A kettőből az első, Rue-nak szánt epizód pénteken debütált az HBO GO-n. Akik hagyományos Eufória-epizódra számítottak Maddyvel, Fezcoval, kontrollvesztett bulizással, Labrynth zenéjével és a sorozat elképesztő vizualitásával, annak csalódást kell okozzak: az Eufória különkiadása nem véletlenül nem tartozik a második évad kötelékébe. Nem görgeti tovább a sztorit, és a régóta várt karakterek sem térnek benne vissza, kivéve persze Rue-t. A bő ötven perces rész egy kávézóban játszódó kamaradráma Rue és Ali között (eltekintve egy rövidke jelenettől, amiben Jules is színre lép).

Tekintve, hogy éppen egy világjárvány húzta keresztül az író-rendező Levinson számításait, nem meglepő, hogy a Trouble Don’t Last Always névre keresztelt epizód ennyire kockázatkerülő és minimalista lett, legalábbis forgatási szempontból. Egy, a vizualitására nagymértékben építő és leginkább fiatal célközönségű sorozattól ilyen mértékben dialógusközpontú rész elkészítése azonban minden, csak nem kockázatmentes. Tartalmilag ezért is nehéz a különkiadásról sokat szövegelni: Rue Jules távozása után visszaesett, és depressziósabb, mint valaha, a gödörből pedig Ali próbálja valahogy kirángatni.

A képhez tartozó alt jellemző üres; jules_rue_euphoriaspecial-1140x756.jpg a fájlnév

Ha egy dolgot választhatnék, hogy mit vetítenék le olyanoknak, akik bárminemű addikciótól szenvednek, biztosan ezt az ötven perces sorozatepizódot ajánlanám nekik. Rue és Ali beszélgetése többet ér, mint akármelyik prevenciós oktatófilm, már csak két dolog miatt is: egyrészt Rue (akit Zendaya már rutinból lehoz) egy olyan személy, akit már ismerünk, legyen szó erősségekről, gyengeségekről, érzelmekről, a múltjáról vagy a gondolatairól. Másrészt az epizódot a sorozat atyja, Sam Levinson írta és rendezte, aki fiatalkorában maga is aktív szerhasználó volt, ebből kifolyólag a részben elhangzó gondolatok nem holmi üres frázisok, hanem komoly élettapasztalat áll mögöttük. Pont emiatt nagyon izgalmas a tinédzser és a meglett férfi beszélgetése: olyan, mintha Levinson beszélne a fiatalabb énjével, hogy átadja azt a létfilozófiát, azt a gondolatvilágot, ami az évek során megfogalmazódott benne.

Amellett, hogy Rue és Ali párbeszéde tartalmas, sokrétű, és dúskál olyan idézetekben, amikből szívesen szemezgetnék ide (de nem teszem, mert arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy fedezze fel magának), nem veszíti el azt a természetességet, amitől a sorozat is működött. Mi több, a függőségtől elrugaszkodva, olyan témákkal is foglalkozik, mint a vallás, vagy a lét értelme – habár, a valóságban ezek egymással szorosan összefüggő dolgok.

Annak ellenére, hogy minden Eufória-fannak ajánlom, ha valaki nagyon idegenkedik a teljes egészében párbeszédre épülő szerkezettől, a rész kihagyható, mivel enélkül is érthetőek lesznek a második évad eseményei. Ha olyan találna rá erre az extra epizódra, aki viszont egyáltalán nem ismeri a sorozatot, annak a szereplők ismerete nélkül is bőven tartogathat értékeket. Egy dologban azonban biztos vagyok, mégpedig, hogy a Trouble Don’t Last Always Levinson eddigi legérettebb munkája a sorozat keretein belül.