Mary Shelley 1818-as regénye, a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz nem csak a gótikus horrorirodalom egyik igazi remekműve, hanem a legelső science-fiction regény is, a világirodalom kánonjában betöltött szerepe vitathatatlan. Nem meglepő hát, hogy egészen a némafilmekig nyúlik vissza a Frankenstein-adaptációk listája, és joggal hihetjük azt, hogy erről a szörnyetegről már minden létező bőrt lenyúztak. De amikor egy olyan rendező, mint Guillermo del Toro vállalkozik rá, hogy újra elmesélje ezt a történetet, arra nem lehet nem odafigyelni. A premier előtt kiadott képek és előzetesek is azt sugallták, hogy ez is egy olyan tökéletes kombináció lesz, mint Robert Eggers és a Nosferatu párosítása. Kritikánkból kiderül, hogy megelőlegezett volt-e a horrorrajongók bizalma, vagy a mexikói rendező kezd már belefáradni a gótikus rémtörténetekbe?

Valahol az Északi-sark közelében a dán haditengerészet egyik hajója a jég fogságában vesztegel. A legénység egyszer csak egy súlyosan megsebesült férfira bukkan a jégmezőn, ám ennél is meglepőbb, hogy a férfit egy kétméteres, emberfeletti erejű monstrum üldözi, akinek még a puskagolyók sem ártanak. Miután ellátják a sebeit, a rejtélyes úr bemutatkozik a kapitánynak: ő Victor Frankenstein báró, a zseniális sebész, az életére törő lény pedig az ő teremtménye. Ezután elbeszélésbe kezd, amiből kibontakozik előttünk egy vakmerő orvos históriája, aki a fejébe vette, hogy dacolni fog a halállal, és életet lehel az élettelen anyagba. De ahogy egyre több részlet kerül napvilágra, a szereplőkkel együtt a néző is felteszi a kérdést: vajon ki az igazi szörnyeteg ebben a történetben?

Aki ismeri Guillermo del Toro munkásságát, annak minden alapja megvan azt hinni, hogy nála alkalmasabb rendezőt nem is lehetne találni Shelley regényének a feldolgozására. Az olyan filmjeivel, mint A faun labirintusa, a Bíborhegy vagy A víz érintése, már bizonyította, hogy nem csak jó érzéke van a szörnyekhez és a gótikus horrorhoz, hanem olyan forgatókönyvet is tud írni hozzájuk, amiből az érzelmi töltet sem hiányzik. Ráadásul bevallottan rajong Frankenstein szörnyéért, és a Pinokkió mellett mindig is ez volt a másik álomprojektje. Szóval ha egyvalamiben biztosak lehetünk, az az, hogy tisztelettel fog nyúlni az alapanyaghoz és nem követ el „szentségtörést.”

Szerencsére del Toro nem marad meg a történet felszínes, „az embernek nem szabad istent játszania” olvasatánál, ehelyett egy igazi apa-fiú történetet farag belőle, aminek az egyik fontos témája a nemzedékről nemzedékre öröklődő traumák. Victor éppen olyan ridegen és elutasítóan bánik a teremtményével, mint ahogy annak idején a saját apja tette vele ugyanezt. Frankenstein végzetes hibája ugyanis nem az egója, hanem az, hogy képtelen felelősséget vállalni a tetteiért, és ez okozza végül a bukását, nem a mesterséges élet teremtése. A szerencsétlen teremtmény pedig vágyik a szeretetre és az elfogadásra, amit soha nem kapott meg az alkotójától, de talán épp az ő tiszta lelke lehet képes a generációs mintázatok megtörésére.

Látszik hát, hogy az egész történet Frankenstein, valamint a lény karakterének és kapcsolatának ábrázolásán áll, vagy bukik, de szerencsére a film ezen a téren nem vall kudarcot. Oscar Isaac kiválóan egyensúlyoz a magát mindenkinél többre tartó tudós és az esendő, már-már szánni való áldozat között, aki Prométheuszként kénytelen szenvedni a saját hübriszétől. Jacob Elordi Frankenstein szörnyeként végleg kibújt a hollywoodi szépfiú skatulyájából: az egyik pillanatban gyermeki naivitással és tudásvággyal csodálkozik rá az őt körülvevő világra, máskor viszont olyan hátborzongató és félelmet parancsoló a jelenléte, hogy simán lejátszik mindenkit a képernyőről. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha jövőre a díjátadó-szezon egyik titkos befutója lenne.

Mia Goth, mint Elizabeth szintén központi szerepet tölt be a műben, hiszen az ő karaktere a kapocs, majd végső soron a konfliktus egyik forrása is a két főszereplő között, így a tőle megszokott komolysággal és eleganciával játszik. Bár sajnos nem sokat szerepel a filmben, Christoph Waltz a fegyvergyáros Harlander szerepében így is meghatározó egyéniség. De még a kisebb szerepekben is olyan kiváló színészeket láthatunk, mint Lars Mikkelsen, Charles Dance, David Bradley és Felix Kammerer.

Ha az alakítások mellett van valami, amiről szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, akkor az a látvány. Minden egyes díszlet, kellék és jelmez a lehető legnagyobb műgonddal és odafigyeléssel lett megalkotva. Önkéntelenül is azon kaptam magamat, hogy meg-megállítom a filmet, hogy elmélyedjek a Horisont hajó, Frankenstein laboratóriuma vagy a teremtmény aprólékos részleteiben (ezért is megbocsáthatatlan bűn, hogy idehaza nem láthattuk a filmet mozivásznon). A vizualitást jól kiegészítik Alexandre Desplat dallamai, aki már harmadszor dolgozik együtt del Toróval. Az általa komponált soundtrackben egy opera grandiózussága keveredik a klasszikus horrorfilmekre jellemző hangzásvilággal.

Lehetne persze kritizálni a filmet a Frankenstein-mítosz bizonyos elemeinek mellőzéséért (a szörny „társkeresése” látványosan elsikkad), vagy hogy a mondanivalóját olykor nem éppen kifinomult módon fejezi ki (a történet vége felé kissé szájbarágósan van kimondva, hogy ki is az igazi szörnyeteg), vagy hogy formailag és filmnyelvileg nem sokat tesz hozzá Guillermo del Toro eddigi gótikus rémtörténeteihez. De a lényegen ez nem sokat változtat: szellemiségét tekintve ez az egyik legjobb feldolgozása Mary Shelley korszakos remekművének, és egy olyan igazi, régi vágású mesterembernek a munkája, amiből évről évre egyre kevesebb készül Hollywoodban. Becsüljük hát meg, én magam pedig bízom benne, hogy még jó pár szörnyeteg vár arra, hogy kiszabaduljon a mexikói rendező elméjéből.

A film megtekinthető a Netflixen.