Megannyi feldolgozás született már Bram Stoker Drakula című könyvéből, ám a vérszívó vámpír újra és újra feltámad a halálból. Ezúttal a sajátos látásmódú rendező, Robert Eggers idézte meg az erdélyi grófot, egy több mint százéves film-klasszikus nyomán. A végeredmény pedig újfent bizonyítja, hogy Eggers bizony magabiztosan kezeli a horror műfaját és egy néprajztudós alaposságával vitte filmre a Nosferatu XXI. századi feldolgozását.

Az ír szerző, Bram Stoker 1897-ben írta meg klasszikussá nemesedett horror könyvét, a Drakulát. Az író ugyan sohasem járt Erdélyben, és a vámpír gróf alakja inkább a kelta mitológián alapszik. Drakula alakja azonban mégis összeforrt Erdéllyel, a Kárpátok hegyeivel és persze magával a vámpír léttel. A regényt ugyan több megfilmesítés követte, azonban a legkorábbi ma is megtekinthető mozgóképes feldolgozás a német filmes, Friedrich Wilhelm Murnau kezei közül került ki, az 1922-es Nosferatu képében. A megfilmesítéshez azonban nem kértek engedélyt a jogi örököstől, ezért a mű címét megváltoztatták és a szereplőket átnevezték, miközben a történet nagyvonalakban követte Stoker könyvét. Stoker özvegye ezért beperelte Murnaut és a film alkotóit, és elrendelték a Nosferatu kópiáinak elpusztítását. Ez szerencsére nem következett be maradéktalanul, így a Nosferatu az egyik legkorábbi horror eposzként maradhatott fenn. A film egyben egy különleges filmes irányzat, a német expresszionizmus képviselője, mely nyúlánk gótikus alakjairól, szürreális díszleteiről és fényárnyékjátékra építő vizualitásáról vált ismertté.

A fekete-fehér, némafilmes darabot 1979-ben a szintén német Werner Herzog gondolta újra Nosferatu: Az éjszaka fantomja címmel, Klaus Kinskivel a címszerepben. A feldolgozás elismerő kritikákat kapott és méltó remake-ként maradt meg a köztudatban. Az elmúlt száz évben az eredeti regényt is rengetegen dolgozták fel, és olyan neves színészek bújtak már Drakula gróf bőrébe, mint Lugosi Béla, Christopher Lee, vagy Nicolas Cage. Azonban míg általánosságban a Drakula címmel megjelent darabok egy arisztokratikus, nemes, de gonosz entitásként jelenítették meg a vérszívót, míg a Nosferatu egy sokkal állatiasabb, ösztönösebb lényként jelenítette meg hősét.

Így tett Robert Eggers is, akinek régóta dédelgetett álma volt a vámpír gróf feltámasztása. Az új film, bár a régi nagy elődök nyomdákán jár, de akadnak határozott változtatások és nem hiányozhat belőle a sajátos, eggersi fűszerezés. 1838-ban járunk, német területen (egységes Németország még nincs). A fiatal ingatlanügynök, Thomas (Nicolas Hoult) egy nap titokzatos felkérést kap a távoli Erdélyből, egy azonnali és gyors adásvételi szerződés megkötésére. A vevő egy titokzatos és rejtélyes gróf, Orlok (Bill Skarsgård). Thomas nem sejti, hogy rövidesen nemcsak saját életét teszi kockára, de városa és felesége (Lilly-Rose Depp) egyaránt a gonosz erők befolyása alá kerül.

Eggers korábbi filmjeiből már megszokhattuk, hogy rendezései sosem csak pusztán öncélú horrordarabok, hanem afféle kulturális antropológiai, néprajzi tanulmányok egyaránt.

A direktor korábban is alaposan belemerült a puritán hagyományokba A boszorkányban, a görög-római mitológiai tengerábrázolásába A világítótoronyban és a viking sagák világába Az északiban. Filmjeinek szerves részét alkotja a transzcendens és szívesen mutat be a mai kor emberétől merőben idegen szokásokat is, melyek napjaink PC légkörében megbotránkoztatónak hathatnak. Eggers azonban nem hagyja, hogy tömegfilmes szórakoztatóipari igények megbéklyózzák művészetét. A Nosferatuban szívesen ábrázolja a Kárpátokban élő román parasztok és a helyi cigányság hagyományait. Szemkápráztató kameramozgással mutat be egy népzenére mulatozó közösséget, ahogy a szereplők beszéde is archaizáló. Ez helyenként kissé színpadiassá teszi munkáját, azonban mégsem töri meg a film érthetőségét. Látszik, hogy a rendező minden alkalommal lubickol a korszakban melybe belemerül, és a múlt megidézése és értékeinek átadása az egyik legfőbb küldetése.

Eggers úgy tűnik, hogy még komolyan vesz olyan értékeket, amiket a felvilágosodás utáni világ már elutasít. Mindezt ki is mondatja az okkult alkimista figurájával (Willem Dafoe), aki szerint hiába a modernitás öntelt gőgje, az elementáris ősgonosz bizony tovább munkálkodik. Ezt az ősgonoszt a rendező pedig olyan erővel idézi meg, ami még a legnagyobb horrorfilmeseknek is becsületére válna. Bill Skarsgård játékában Orlok gróf, avagy Nosferatu egy autentikus, rég letűnt kor vérfagyasztó hírnöke. Hangja mély, lassú, és a legmélyebb fájdalmakról árulkodik, minden bizonnyal a gróf minden lélegzetvétele csontig hatoló fájdalommal jár. Skarsgård ezt még olyan kelet-európai akcentussal fejeli meg, ami már önmagában is a frászt hozza rá a nézőre. Eggers csak lassan sejtelmesen mutatja meg gonoszát és az 1922-es filmhez hasonlóan ő is sokat játszik az árnyékokkal. Érdekes viszont látni, hogy bár az új Nosferatu nyilvánvalóan hasonlít elődjére, szemmel látható különbségek is vannak. Ilyen például a vámpír bajsza, mely leginkább a Drakula-mítoszt megihlető havasalföldi vajdához, Vlad Tepeshez teszi őt hasonlatossá.

A direktor nem ijed meg attól sem, hogy a vámpírlegendák erotomán, szexuális töltetét nyíltan ábrázolja, ami bizarr ám mégis félelmetes jelenetekben köszön vissza. A CGI-t a rendező okosan és visszafogottan használja, és még a patkányáradatot igazi, hús vér állatokkal alkották meg, kézzel tapintható rettentet teremtve ezzel. A színészek közül nemcsak Skarsgårdot illeti dicséret, hanem gyakorlatilag mindenki átadja magát a film elemi sötétségének és nyomasztó atmoszférájának. Nicolas Hoult – aki korábban komikus szerepben formálta meg Drakula szolgáját a Renfieldben – most drámai oldalról sem vall szégyent. Aaron Taylor-Johnson magasztos és emelkedett beszédstílusával simul bele a XIX. századi közegbe, de az Eggers-filmek hagyományossá vált színésze, Willem Dafoe is kitűnően hozza a kissé őrült, de mégsem komolytalan alkimistát. Érdemes megemlíteni, hogy Dafoe korábban A vámpír árnyéka című filmben éppen azt a Max Schrecket formálta meg, aki az eredeti, 1922-es Nosferatuban keltette életre Orlok grófot. Az igazi színészi munka viszont Skarsgårdon túl Simon McBurneyra és Lilly-Rose Deppre hárul. Előbbi vérfagyasztóan adja át magát Orlok gróf önmagából teljesen kivetkőzött ügyintézőjének, utóbbi pedig igazi gótikus szépségként lebeg a lidérces rémálmokban.

Gyakori vád a vámpírfilmekkel szemben, hogy már annyi készült belőlük, hogy a vérszívó teremtmények félelmetességi faktora szép lassan elinflálódik, maga a vámpír lét már túlontúl sok mögöttes tartalmat kapott az évek alatt. Ha akarom, a vámpír szimplán egy csúf, rusnya teremtmény, amely vérrel táplálkozik, és csupán a legelemibb ösztöneinek engedelmeskedik. Ugyanakkor lehet egy szenvedő áldozat, akinek az élőhalott állapot kínokat okoz, vágyait pedig nem élheti meg szabadon és önfeledten. Eggers viszont a vámpírokkal kapcsolatos legsátánibb hagyományokat idézi meg és nem hat rá Lugosi Béla eleganciája sem, sem a Twilight-filmek tiniábrándjai.

Eggers az a rendező, aki érti mi fán terem a hagyomány, a mitológia, a vallás és minden olyan, amit más alkotók sokadlagosnak tekintenek.

Természetesen az amerikai direktor sem hibátlan. Az általa megalkotott Orlok gróf több jelenetben egy ősi, mára holt nyelven szólal meg. Ez a nyelv pedig nem más, mint az ókori dákok nyelve, mivel a rendező szerint tőlük származik a későbbi román lakosság. Ez a felvetés a dáko-román kontinuitás elméletéből ered, melyet a nemzeti identitásukat kereső románok találtak ki a XVIII-XIX. század során. A teória szerint a románok a dákok és az Erdély területét elfoglaló római populáció utódai, ily módon pedig a románok tekinthetőek Erdély valódi őslakóinak. Ezt az elméletet viszont a történelemtudomány megalapozatlannak tartja, és inkább egyfajta politikai eredetmítosznak tekinthető, amit sajnos a Nosferatu is tovább terjeszt. Azt viszont meg kell hagyni, hogy ez a nyelv, főleg Skarsgård szájából valóban félelmetesnek hangzik.

A Nosferatu egyáltalán nem nevezhető gyors, pörgős filmnek és nyomasztó, sötét légköre bizony rátelepszik a néző lelkére. Aki azonban vevő az autentikus hangulatra, a gótikus horrorra, vagy a viktoriánus korszak rémmeséire, annak Eggers rendezése kötelező darab, igazi mestermű. Az energiavámpírok társasága helyett inkább a Nosferatura érdemes benevezni!