Robert Eggers egy olyan rendező, akinek a filmjeire figyelni kell. A The Lighthouse után ráadásul minden korábbinál nagyobb költségvetés állt a rendelkezésére, hogy igazán epikus és látványos viking történetet alkosson. A Valhalla rendezők számára fenntartott asztala pedig minden bizonnyal örömmel várta az új próbálkozást.

Az alaptörténet egy bizonyos William Shakespeare számára is inspirációul szolgált. A 10. századi Izlandon járunk, ahol a fiatal Amleth apját meggyilkolja saját testvére. Amleth elmenekül, de bosszút esküszik gyilkos nagybátyja ellen. A történet meglehetősen egyszerű, cselekmény szempontjából alighanem Eggers legkiszámíthatóbb filmjével van dolgunk. Szerencsére viszont a rendező ebben a kiszámíthatóságban is meg tudta őrizni saját egyéniségét. A The Northman egy teljes mértékben szerzői film. Eggers egy igazi alkotó, aki minden megalkuvást próbál kerülni, és a tökéletességre törekszik. Ez az igyekezet mind a direktor, mind a stáb részéről érzékelhető az egész filmen. A látvány, a hangulat, a zene egy nagyon erőteljes és hatásos eleggyé áll össze, ami tagadhatatlanul egy óriási művészi teljesítmény.

Amleth drámája, a bosszúért való küzdelme hatásosan van bemutatva, története képes magával ragadni a nézőt. Sokszor igazi, primitív őserő sugárzik a képkockákból. A hatást Eggers fentebb emlegetett precíz, mindent megkomponáló rendezői stílusa remekül erősíti, ami a korhű (vagy legalábbis a korhoz jól illeszkedő) zenékkel együtt erős atmoszférát teremt. A történet sok szempontból legérdekesebb részei a viking mitológián alapuló látomások, amik időről időre megelevenednek a szemünk előtt. Ezek egyfelől a vizuális csúcsai a The Northman egyébként is impozáns képi világának, másfelől pedig érdekes hangulati elemet tudnak hozzátenni a brutális bosszútörténethez.

Sajnos viszont a bosszútörténettel valahol együtt jár egyfajta egyszerűség. Eggers zsigeri élményt akar adni, az ember állatias részét akarja megszólítani. Ez pedig sajnos azzal jár, hogy előző filmjeihez viszonyítva a történet sajnos kicsit kiszámíthatóbb lesz, a karakterek dilemmái pedig kicsit talán túlságosan is leegyszerűsödnek. Amleth bosszúval kapcsolatos gondolatai lényegében állandóan jelen vannak, komolyan egyszer sem bicsaklik meg a motivációja a történet során. Ez persze önmagában nem probléma. Eggers eddigi hőseinek igazi különlegességét talán mégis az adta, hogy folyamatosan küzdöttek saját helyzetükkel, vívódtak saját döntéseikkel, és ilyen szempontból Amleth mintha kicsit kilógna a sorból.

Ebből adódóan az egyébként fantasztikus színészgárda sem tudja minden tudását megcsillogtatni. Alexander Skarsgard jól átadja Amleth dühét, de más feladata nem nagyon akad. Természetesen Anya Taylor-Joy is remek Olga szerepében, a karakter kidolgozatlansága miatt viszont egyértelműen az utóbbi évek legkevésbé emlékezetes szereplése ez a színésznőnek. Nicole Kidman, Ethan Hawke és Willem Dafoe is jól hozzák a karakterüket, de valahogy a forgatókönyv nem ad nekik lehetőséget igazán megmutatni, mit tudnak. Ami azért különösen furcsa, mert sajnos a The Northman kissé hosszúnak is érződik.

A The Northman a fentebb részletezett hibákkal együtt is egy kiváló film. Hangulata, vizualitása, Eggers virtuóz rendezői húzásai magasan az átlag fölé emelik. Az ő filmjei között néhány hibája miatt nem ez lesz a legjobb, de a legtöbb rendező filmográfiájában kiemelkedő alkotás lenne. Robert Eggers is büszke lehet rá, mert egy kicsit nyitottabb filmfogyasztóknak bátran ajánlható, nem mindennapi élményt adó epikus filmmel örvendeztette meg a közönséget.