Kristoffer Borgli neve kevesek számára csenghet ismerősen. A norvég rendező egyike azon skandináv filmeseknek, akik az utóbbi években eveztek nemzetközi vizekre – ilyen például az Oscar-jelölt svéd Ruben Östlund, és a szintén norvég Joachim Trier, akinek a neve a legutóbbi Oscar-gáláról derenghet, mivel filmje, az Érzelmi érték kilenc jelöléséből a legjobb idegennyelvű filmért járó szobrocskát haza is vihette. Kettejükhöz képest Borgli egy fiatalabb generáció képviselője, aki az Álmaid hőse című (általam nagyon kedvelt) szürreális fekete komédiával szerzett ismeretséget a tengerentúlon – ezúton is köszönet Nicolas Cage-nek, aki ez esetben is felkarolta egy ambiciózus rendező koncepcióját. Borgli mostani művével, a Kész drámával már egyértelműen mutatja, milyen utat jelölt ki a saját filmművészete számára.

A projekt mögött ezúttal is ott van producerként az abszurd, édes-keserű szórakoztatás mestere, az A24 emberi manifesztációja, Ari Aster. Az, hogy pontosan mekkora hatása van a filmekre, azt nem tudni, de érezhetően Borgli sötét humora, erős pszichológiai érdeklődése közel áll az amerikai jellegzetes stílusához, így nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Aster küldött visszajelzéseket a forgatókönyvről (amiért egy személyben Borgli a felelős). Borgli két másik bűntársa a projektben két rendkívül felkapott filmsztár, Robert Pattinson és Zendaya lett.

Előbbire érdemes kitérni, mivel a nagyközönség egy része számára mai napig radar alatt van az a filmes életpálya, amit az egykori, kétezres évekbeli tinisztár a Twilight-széria és a Harry Potter óta megtett. A valóság az, hogy az idén negyven éves brit színésznek vannak az egyik legizgalmasabb szerepválasztásai az elmúlt esztendők során. A megnyerő külsejű, rejtélyes Edward Cullentől indulva a legkülönbözőbb szánni való, nyomorult vagy csak simán különc figurákat alakította, így a szakma számára jó ideje kitört abból a skatulyából, amiből sokan egész karrierjük alatt sem tudnak. Aztán ott van Zendaya, aki minden porcikájában sztárságra született, és még ha nem is tartom egy különösebben nagy színészi talentumnak, már a karrierje elején egy olyan művészről beszélhetünk, aki csinos, játszik, ha szükséges, énekel és táncol, és jelenlétével köztudatba emel bármilyen szerzői projektet. Aduász egy olyan feltörekvő rendező kezében, mint Borgli, amennyiben figyelmet akar – gondoljunk csak bele, milyen máshogy alakulhatott volna Zendaya nélkül a Challengers ismertsége.

A címbeli dráma, melynek katalizátora kettejük karaktereinek esküvője, az ő párosuk működőképességén áll vagy bukik. A Kész dráma címével ellentétben csak jóindulattal nevezhető drámának, Borgli előző filmjéhez híven most is egy olyan történés, egyetlen jópofa geg jelenti a bonyodalmat, ami inkább helyezi a filmet a fekete komédiák közé. A Kész dráma viszont mellőzi annak szürrealista felütését. A film vázát egy esküvőre készülő fiatal pár interakciói adják, akik idilljét egy váratlan információ árnyékolja be Emma (Zendaya) múltjából. Ez a konfliktus, főleg Charlie-nak (Pattinson) köszönhetően pillanatok alatt olyan lavinává formálódik, hogy az egész násznépet és az esküvőt magával rántja.

Mindeközben a néző azon tűnődik, hogy mennyit vegyen komolyan a látottakból. A film keveset markol – egy végtelenül egyszerű alapötletre épül, ami ugyanolyan érvényes és érthető lett volna egy nyolcvan évvel korábbi mozi esetében is. Az a rendező tehetségét dicséri, ha egy egyszerű felütésből is képes egy egészestés, szórakoztató szösszenetet a nagy vászonra varázsolni, márpedig jelen film esetében erről van szó. Egy klasszikus „csöbörből vödörbe” helyzetről van szó, amely talán színházban még ennél is jobban működne. A főszereplő páros között remekül működik a kémia (jobban, mint például Zendaya és Chalamet esetében szokott), Pattinson picit jobban kiemelkedik főszereplőként, és már-már rutinból, de kifogástalanul hozta a kezét tördelő, izzadós és dilemmák között gyötrődő vőlegény alakját. A szatíra-dramedy (dramédia?) vonalat mintha egyenesen neki találták volna ki. Nem csodálkoznék rajta, ha az elkövetkező években még több arthouse-rendező megtalálná magának (egy Lánthimosz vagy Wes Anderson moziban például el tudnám képzelni, a Willem Dafoe-i útra rálépve).

Mindemellett nem lehet elmenni a film drámai aspektusa mellett, elvégre sokak számára lehet ismerős az életre szóló döntések előtti egzisztenciális szorongás, ami itt középpontba kerül. Pár pillanatig el is lehet elmélkedni rajta, hogy miként reagálnál egy hasonló szituációban – elvégre a tágabb kontextustól, élethelyzettől is függ, hogy ki mennyire lát súlyosnak egy hasonló dilemmát – de a film olyan szinten megy át melodrámába, hogy óhatatlanul behozza egy kicsit a „mindennapok problémájától elszakadt”, álszent középosztály kritikáját is a mixbe. A szokatlan kamerakezelés és a vágások, valamint Daniel Pemberton ismétlődő taktusai is inkább elidegenítő hatást keltenek, mintha egy kellemetlen lázálom közepébe csöppentünk volna, ahonnan nehéz kiszabadulni.

Néhol borzasztó kellemetlen, klausztrofóbiás élmény a Kész dráma, amiből Pattinson jócskán kiveszi a részét, de ez Borgli rendezői koncepciójának részét képezi. Olyan érzést kelt, akár egy másnapos fejfájás egy átmulatott éjszaka után, amit vársz, hogy véget érjen. Persze ezt képletesen értem, hisz moziélményként szórakoztat, elgondolkodtat, és képes lekötni a teljes, bő másfél órás játékidejére. Remélhetőleg egy nagy jövő előtt álló abszurdista rendező kezdeti szárnypróbálgatásait láthatjuk a mozivásznon.