Valószínűleg mindenkinek meg volt a maga He-Man-korszaka, vagy a 80-as években vagy azt követő 90-es években. Volt szülinapi torta a karakterekkel, rengeteg Masters of the Universe figura gyűjtemény, mégis, valahogy a He-Man uinverzum iránt érzett nosztalgia az évek során szinte teljesen kikopott közéletből. Talán azért, mert visszanézve sem az eredeti rajzfilmsorozat, sem pedig az 1987-es Dolph Lundgren-féle film nem öregedett különösebben jól. A Mattel az elmúlt évtizedekben többször próbálta feltámasztani a franchise-t (Netflix animációs szériák), de a legnagyobb dobásuk kétségtelenül az Amazon MGM új, gigantikus költségvetésű feldolgozása lett, amely állítólag több mint 250 millió dollárból készült. A kérdés pedig adott: sikerült-e új életet lehelni ebbe a klasszikus játékbrandbe, vagy ez is csak egy újabb nosztalgiára építő, üres franchise-termék lett?

Görcsös megfelelés

A történet Eterniában veszi kezdetét, ahol a kardozós fantasy-világ találkozik a sci-fivel: izmos barbárok, robotok, repülő hajók és lézerfegyverek osztoznak ugyanazon a világon. Skeletor (Jared Leto) meg akarja szerezni a Hatalom Kardját, amely nem túl meglepő módon hatalmat ad viselőjének. A kard azonban Castle Grayskullban rejtőzik, Randor király (James Purefoy) fennhatósága alatt, akinek fia, Adam inkább bohóckodással tölti az idejét, mint harci kiképzéssel. Skeletor támadása után Adam a Földre kerül, ahol évekkel később már egy vállalati HR-osztályon dolgozó felnőttként férfiként (Nicholas Galitzine) találkozunk vele, míg végül visszatér Eterniába, hogy visszafoglalja Grayskullt. A Masters of the Universe legnagyobb problémája már itt kirajzolódik: egyszerre akar nosztalgikus lenni, a régi rajongóknak szólni, miközben modern blockbusterként az új közönséget is ki akarja szolgáln. Csakhogy ebből végül semmi sem valósul meg igazán. Travis Knight rendezése folyamatos identitásválságban szenved: nem tudja eldönteni, hogy komolyan vegyük-e ezt a világot, vagy nevessünk rajta éss miközben próbál a kettő között zsonglőrködni végül egyik sem sikerül igazán.

Pedig az alapanyag bőven kínálna lehetőséget mindkettőre. Az eredeti He-Man univerzum mindig is furcsa volt: a túltolt izomfetisizmus, a szinte parodisztikusan minimális öltözetek, a látens homoerotikus feszültségek He-Man és Skeletor között, valamint az egészen abszurd karakterdizájnok, mint Stinkor vagy Mantenna, mind olyan elemek, amelyek ma már szinte önmaguk paródiájának hatnak. A film ezzel mondjuk tisztában van és próbál rájátszani az öniróniára, de ez leginkább olcsó poénokban merül ki csupán.

80-as évek vibe minden fronton

Beszéljük a karakterekről. Skeletor motivációja kimerül abban, hogy gonosz akar lenni, mert gonosz. Egydimenziós, érdektelen antagonistává válik, hiába próbál Jared Leto némi teátrális energiát vinni a szerepbe. Adam karaktere sem sokkal árnyaltabb: a film folyamatosan próbál valami mélyebb mondanivalót ráaggatni a férfivá válásról, az apai elvárásokról és az érzelmi intelligenciáról, de végül ez az egész ott omlik össze, amikor a végső konfliktust mégis puszta ökölharccal oldja meg.

A látványvilág vegyes képet mutat. Vannak valóban erős pillanatai: a gyakorlati effektek és a maszkok sokszor kifejezetten jól működnek, különösen Trap Jaw karakterénél. Richard Sale jelmeztervező munkája pedig egészen kiváló; sikerült kézzelfoghatóvá tennie ezt az alapvetően nevetséges világot. Ugyanakkor a CGI-orgia sokszor olcsónak és generikusnak hat, a digitális hátterek gyakran videojátékos esztétikát idéznek, az akciójelenetek pedig darabosak és túlvágottak. A film hangulatvilága erősen idézi az 1980-as Flash Gordon világát, ami nem véletlen: a zenei aláfestés, a Queen-féle Princes of the Universe használata és az egész camp hangulat egyértelmű főhajtásként működik. Csak míg a Flash Gordon pontosan tudta, mennyire abszurd, addig a Masters of the Universe folyamatosan bizonytalankodik ebben.

Összességében a Masters of the Universe nem tudta feltámasztani a franchise-t, és új életet sem képes lehelni ebbe a világba. Egyszerre akar nosztalgikus tisztelgés, ironikus újragondolás és modern blockbuster lenni, de végül egyik szerepében sem képes jól teljesíteni. Marad egy látványos, de üres kalandfilm, ami legalább egy estére szórakoztatja a nézőjét.