A mai napig tartó nyári ítéletidő ismét sokakat ráébresztett, hogy az emberiség által megszokott, belakott klíma válságban van – lépten nyomon kapni a híreket folyók, patakok, tavak kiszáradásáról. Évezredes természeti kincseink tűnnek el nyomtalanul, mintha a helyükön csak a porzó pusztaság lett volna jelen. A Duna, a Tisza, a Balaton, a Velencei-tó – az identitásunk fontos színterei szenvednek az aszály viszontagságai közepette. Persze a „szenvedés” egy antropomorfizáló kifejezés: valójában nem az élőhelyek szenvedik el az ember által okozott klímaváltozás következményeit, hanem az élőlények. A halak, kétéltűek, és mindazon állat- és növényfajok, melyek igénylik a nedves környezetet.

Ami egyes fajok számára csapás, az mások számára új lehetőséget teremt. Legutóbb a Vad Víz Stúdió természetfilmjeit vettem górcső alá – szerencsére nem minden produkciójukat, melyek közül egyik kifejezetten ezt a témát járja körül. A klímaváltozás sok olyan élőlény számára jelent esélyt a további terjeszkedésre, melyek ezidáig nem voltak jellemzőek kis hazánkban – egyszerűen az életfeltételek nem voltak elég kedvezőek a számukra. Persze minden változásnak nem csak nyertesei vannak, hanem vesztesei is. Magyarországon a változó természeti környezet teret adott például az aranysakál, másik nevén nádi farkas újbóli elterjedésének (akit népies szóhasználatban toportyánként is ismer a magyar nyelv). A jelenlétük kisebb problémát jelent, mivel egy alapvetően őshonos faj nyeri vissza az egykori élettereit.

Gyökeresen más a helyzet azokkal az állatokkal, melyek sosem voltak jelen, de a klímaváltozás új lehetőségeket teremtett a számukra. Ennek hatásai kifejezetten vizes környezetben veszélyesek, ahol nehezebb ezen fajok terjedésének megfékezése. Egészséges, szaporodásra képes populációk azonban nem jelennek meg a semmiből. Az aranysakál természetes úton terjedt el újra – jóval messzebb, mint ameddig Európában egykor elterjedt. Vannak azonban olyan fajok, melyeket az emberek szándékosan telepítik be, például vadászat céljából (például a muflonok idehaza, akiket Forgách Károly gróf hozott az országba a XIX. században); vannak elszabadult tenyésztett, illetve díszállatfajok (ilyenek a magyarok által tömegesen a természetbe visszaengedett ékszerteknősök, vagy a Londonban hatalmas rajokban megfigyelhető Nagy Sándor-papagájok, akikről Sir David Attenborough legutóbbi dokumentumfilmje kapcsán már szót ejtettem); ezenkívül a megnövekedett világkereskedelemnek köszönhetően nagy kockázatot jelentenek a véletlenül behurcolt fajok – különböző kistestű emlősök, kagylók, rákok, rovarfajok képében.

HÉVÍZ: DZSUNGEL A VÍZ ALATT (2026)

Az inváziós fajok hazai faunára gyakorolt hatásának inkubátora a híres Hévízi-tó. A zalai tó a gyógyulni és pihenni vágyók világszerte ismert, kedvelt turisztikai célpontja; gyógyhatása számtalan betegségre van jótékony hatással. A világ legnagyobb biológiailag aktív, gyógyhatású termál tava. Nyáron a természetes hőmérséklete bőven meghaladja a harminc fokot, és télen sem süllyed huszonöt fok alá a hőmérséklete. A tavat a Hévízi-forrásbarlangból feltörő, közel negyven fokos meleg víz táplálja, a vizét pedig a meleg vizű Hévízi-csatorna vezeti a Zala folyóba, majd a Balatonba. A tó nem utolsósorban a Hévízi-tó Természetvédelmi Terület része. A Vad Víz Stúdió az idén kiadott természetfilmjükben erről a hazai és világszinten páratlan ökoszisztémáról ad egy esettanulmányt – annak látleletét, hogy hogyan hódítanak meg nem őshonos fajok egy számukra teljesen területet.

A film alcíme nem véletlen. A tóban és a csatornában az elmúlt évtizedekben egyedülálló trópusi életközösség alakult ki – hamisítatlan vízalatti dzsungel a Kárpát-medencében. A meleg vizekhez szokott hal- és növényfajok szinte teljes mértékben birtokba vették a tavat, és a csatornának azt a szakaszát, ahol a hőmérséklet nem csökken olyan szintre, mely elpusztítaná őket. Ilyen például a Mexikóból szúnyogirtás céljából betelepített szúnyogirtó fogasponty, amely hamar invazív fajjá vált, és a számára ideális körülmények miatt a Hévízi-tóban nagyon gyakori fajjá vált, amivel veszélyezteti a még meglévő őshonos halfaunát. A tó másik gyakori invazív faja a tűzfejű tarkasügér: eredetileg akváriumi hal, amely Guatemalában őshonos. Még a csúcsragadozó is behurcolt faj: a jaguársügérek eredetileg Costa Rica mocsaraiból származnak, most azonban rettegésben tartják Hévíz őshonos halait.

A dokumentumfilm arra vállalkozik, hogy egyszerre legyen egy látványos természetfilm, mely szinte akváriumi közelségből mutatja meg ezeket a kuriózumokat, és gyönyörködtet az idehaza csak a Hévízhez hasonló oázisokban megfigyelhető színpompás halfajokban – másik részről egy természetvédelmi dokumentumfilmről is beszélhetünk, mely figyelmeztetésül szolgál, mennyire nem vagyunk urai saját környezetünknek. Mivel akármennyire is szép és különleges a tó élővilága, a mi feladatunk elsődlegesen őshonos fajaink megvédése az idegenhonos rokonaiktól. A film végig hangsúlyozza, hogy ezek az állatok nem holmi romantikus különlegességek, hanem komoly ökológiai kihívások is egyben. A film több kitérőt tesz más halközöségekben is az ország területén belül, ahol szintén különleges ökoszisztémák épültek fel: ilyen például a budapesti Városligeti-tó, vagy a tapolcai Malom-tó. Vethetünk egy rövid pillantást egy igazi őshonos halkülönlegességre is, ami súlyosan veszélyeztetett, mégis képes volt idáig átvészelni: ez a hévízi törpe vadponty, egy endemikus alfaj, amely egyedülálló módon alkalmazkodott a tó termálvizes környezetéhez.

A balatoni gardák példáján keresztül annak kockázatát is érzékelteti, hogy a halfajok evolúciója akkor kezdődik, amikor egy számukra idegen környezetbe bekerülnek. Ha nem képesek az alkalmazkodásra, akkor rövidesen kipusztulnak. A Hévízi-tavat a csatorna közvetlenül összeköti a Balatonnal, az inváziós fajok így képesek lehetnek eljutni addig. Az időjárás tartja vissza őket: a téli időszakban a Hévízi-csatornának lecsökken az a szakasza, ahol képesek a túlélésre. Két faktor miatt nem lehet ezt a problémát szőnyeg alá söpörni. Egyik a klímaváltozás – az enyhe telek miatt idővel egyre messzebb telepedhetnek meg tartósan a fogaspontyok és trópusi sügérek. A másik az előbb említett evolúció – minél több ideig vannak Hévízen, annál nagyobb eséllyel alkalmazkodnak a váltakozó évszakokhoz és a hideg vizekhez.

A Hévíz: Dzsungel a víz alatt a stúdió korábbi filmjeihez hasonló igényességgel lett elkészítve. Jól felépített narratív, történeti ívvel, témájának tágabb és szűkebb kontextusának bemutatásával. A film a látványos természetfotózást tudományos igényességgel és természetvédelmi üzenettel ötvözi. És nem lehet elmenni Dolmány Attila szinkronja mellett sem – a Vad Víz Stúdió ezidáig nem lőtt mellé a szinkronszínészek kiválasztásában, a magyar szinkron legkarakteresebb képviselőivel sikerült erősíteniük minden dokumentumfilmjük elkészítésekor. A film arra emlékeztet Hévíz példáján keresztül, hogy az ember által létrehozott új ökológiai rendszerek milyen váratlan következményekkel járhatnak. Következetesen épít egyszerre a vizuális élményre, a tudományos hitelességre és a természetvédelmi szemléletformálásra. A stúdió többi filmjéhez hasonlatosan ajánlott patrióták, természetbarátok és a természettudományok szerelmesei, valamint az újonnan felállt Élő Környezetért Felelős Minisztérium munkatársai számára.

A film az alábbi LINKEN megtekinthető.