Olivia Wilde előző rendezése olyannyira nem volt számára kedves emlék, hogy négy évet kellett várni, hogy újra megpróbálkozzon a kamera másik oldalán alkotni valamit. A Nincs baj, drágám! című film premisszája izgalmasnak tűnt, végül egy elfáradt Black Mirror-epizód sült ki belőle. A problémát azonban nem Wilde rendezői tehetsége jelentette (habár lehet átfedés), hanem több, különböző konfliktus a színfalak mögött, ami rányomta a bélyegét a végeredményre. Ennélfogva a rendezői karrierje szempontjából egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen fogadtatásban részesül a következő szárnypróbálgatása. Harmadik filmként a választása egy kamaradarabra esett: a Meghívás révén a spanyol Szenvedélyes szomszédok névre hallgató filmet dolgozta fel amerikai közegben.

A középpontban egy kaliforniai házaspár kálváriája áll: Joe (Seth Rogen) hazaérkezésekor szembesül vele, hogy felesége, Angela (Olivia Wilde) meghívta magukhoz az emeleti szomszédaikat. Joe és Angela kapcsolata válságban van, elhidegültek egymástól; de ha éppen össszemelegednek, az is kimerül heves vitákban. Az emeleti hangokból kiindulva Angela arra a következtetésre jut, hogy, az ő házasságuk rendben van, ezért a magánytól és a kiváncsiságtól fűtve invitálja meg közös otthonukba Pínát (Penélope Cruz) és Hawkot (Edward Norton). Ennek Joe egyáltalán nem örül, akinek a szomszéd hangoktól inkább felmegy a pumpa, de mivel hót unalmas lenne az este, ezért beletörődik valahogy. Az excentrikus házaspár megérkezik, innentől kezdve pedig a sztori úgy halad előre, ahogy egy klasszikus, helyzetkomikumon alapuló színházi vígjáték szokott.

Általában véve kisebbet lehet bukni egy olyan történettel, ami szűkre húzza a fókuszt. Míg a Nincs baj, drágám! egy nagyszabású, társadalomkritikától fűtött mozinak készült, ami igen sokat markolt, addig Wilde harmadik rendezése ennek a szöges ellenkezője. A Meghívás ezzel szemben keveset markol: egy egyhelyszínes párkapcsolati vígjátékról beszélünk, ami mindösszesen négy szereplőt mozgat, a helyzetkomikum pedig a két pár helyzete és életfilozófiája között kidomboruló különbségékre épül. Egyik oldalon, a kispolgári, kiégett egymás mellett élés jelenítődik meg, míg másik oldalon a harsány és szenvedélyes életigenlés filozófiája képeződik le Pína és Hawk figuráin keresztül. A két pár közötti különbségek olyan apróságokban is kiütköznek, hogy Angeláék háztartásában még bort sem találni, hogy fogadhassák a hirtelen jött vendégeket.

Tartóoszlopait tekintve egy olyan klasszikus alaphelyzetről lehet beszélni, ami időtől és tértől függetlenül bármilyen országban moziba (vagy színházba) kerülhetett volna, maximum a körítésen kellett volna eszközölni apró módosításokat. Ilyen volt a forgatókönyv részéről például az, hogy a spanyol eredeti előtt tisztelegve az egyik szereplő megmaradt spanyol származásúnak. Wilde a Meghívással ezúttal nem esik bele a tapasztalatlan rendezőknek abba a hübriszébe, hogy túl sokat és túl nagyot akar mondani. Ez egy visszafogott, karakterközpontú mozi, és ebben az egyszerűségében rejlik az ereje.

Arra sem lehet panasz, hogy saját magát kasztingolta az egyik főszerepre. Remekül hozza a magában, férjében, és egyáltalán az egész estében bizonytalan feleséget (sokoldalúságát mit sem bizonyítja jobban Gregg Arakival készült közös filmje, ahol itteni szerepének szöges ellentétét formálja meg), Seth Rogen pedig feketeöves vígjátékszínész, a szerep megkívánta lúzer szerencsétlenkedést a kisujjából rázta ki. És ami a legfontosabb, vicces – elsősorban az ő szakértelmének köszönhetően. A két lázas görccsel szemben tökéletes kontrasztot mutat Norton és Cruz szexuálisan túlfűtött párosa.

Mindketten végtelenül lazák, közvetlenek és magabiztosak, pont olyanok, ahogy a távolba révedő kisgyermekes anyuka azt borral és porszívóval a kézben elképzeli. Ők az életet megvalósító és nagy kanállal élvező dinamikus duó. Mindkét karakter színészválasztása fantasztikus: Nortont az utóbbi években ritkábban láthatjuk, de Hollywood egyik legsokoldalúbb színésze révén mindig is erőssége volt a különcök életre keltése; Cruz egyszerű eset, ő maga a bujaság és érzékiség emberi manifesztációja.

A karakterközpontú rendezés (és Rashida Jones, valamint Will McCormack forgatókönyve) mind a négyüknek megadja a lehetőséget az érvényesülésre. Wilde rendezői tehetségét az is bizonyítja, hogy a belső tereket (a szobákat, távolságokat) is remekül használja, és amit lehetett, azt kihozta az egyetlen lakásból. A cselekmény egyszerű, jól ütemezett, nagyobb csavarokra, meglepetésekre nem kell számítani. A film a lehető megminimalistább, de logikus konklúzióval zárul. Pont az az érett visszafogottság a legnagyobb fegyverténye, ami Wilde előző filmjéből annyira hiányzott. Nincsenek üresjáratok, a játékidő pont annyira van elhúzva, amennyire a történet megindolkolja.

A Meghívás Woody Allent és Roman Polanskit megidéző kamaradarab, vígjáték és egyben párterápia Penélope Cruz életvezetési tanácsaival. Egy jó esti szórakozást ígér egy pohár bor mellé, annál nem többet, de amit vállal, azt biztos kézzel végrehajtja. Megtekintése 18 év fölött mindenkinek ajánlott, de elsősorban a kiégett harmincas-negyvenes párkapcsolatban élők érezzék úgy, hogy ez a mű nekik szól.