Az ír származású színházi és filmrendező zseni, Martin McDonagh alkotásai ismertek szókimondó párbeszédeiről, fantasztikus monológjairól, abszurd helyzeteiről és persze morbid fordulatairól. A Vadló Kilenc (Wild Horse Nine) pedig továbbra sem töri meg a zseniális életművet, sőt az ismerősnek ható történetből is képes új végkifejletet kreálni.

1973-at írunk. Az Amerikai Egyesült Államok szemét igencsak szúrja Chile szabadon választott, baloldali elnöke, Salvador Allende politikája. A CIA két ügynököt küld a fővárosba, Santiagoba. Mielőtt azonban akcióba lendülnének egy kis nyaralás vár rájuk a Húsvét-szigeten, a monumentális emberalakok, sziklából faragott óriás fejek világában. Ám hamar kiderül, hogy a vakáció mögött sötét titok rejlik.Az idősebb ügynök, Chris (John Malkovich) rákos beteg, aki a Húsvét-szigeteken szeretné befejezné földi pályafutását, és fiatalabb társát Lee-t (Sam Rockwell) kéri meg, hogy hozza el neki a kíméletes véget. A történelem és a CIA vihara azonban közbeszól, miközben Chris egyre közelebb kerül a halálhoz.

A Vadló Kilenc alapfelállása meglehetősen hasonlít korábbi filmjére, az In Bruges-re (a magyar címet továbbra sem vagyok hajlandó használni), ahol két bérgyilkos tölti a szünidejét a középkori hangulatú belga városban, mielőtt lesújtani a végzet a pallosa.

Bár a Húsvét-sziget látszólag nagyon eltérő helyszínnek tűnik, a múlt öröksége és időtlensége itt is tapintható. Ám míg az In Bruges egyfajta purgatóriumnak használta az ódon városfalakat és csatornákat, a Vadló Kilencben a Húsvét-sziget az elysiumi mezőkhöz hasonlatos, ahol végül az istenek kegyeltjei nyerhetnek nyugalmat. Malkovich karaktere saját halandóságával szembesül, miközben olyan faragott sziklafejekre tekint, melyek már jóval a születése előtt is uralták ezt a tájat és őt is túl fogják élni. Ebben a közegben Malkovich érdekes filozófiai gondolatokat fogalmaz meg diktafonjára arról, vajon várnak-e majd rá dinoszauruszok a mennyben, mi előnye származik a ráknak a gazdatest elpusztításából, és vajon a rákos sejtek számára is létezhet-e túlvilági élet. A szigeten felbukkanó vadlovak békéje és halandósága is fontos motívuma a filmnek, és a velük való találkozások is jól keretbe foglalják a történetet.

McDonagh azonban nem száraz, öncélú művészfilmeket készít. A rendező még a legsötétebb pillanatban is képes morbid humorral és a mai hollywoodi PC-normatív közegben formabontónak számító nyers párbeszédekkel feldobni a történetet, melyek után még Tarantino is megnyalná mind a tíz úját.

Malkovich szemrebbenés nélkül vágja egy brit házaspár arcába, hogy ő az ír terroristáknak drukkol, valamint hosszas okfejtést folytat a minőségi sajtkészítés és a homoszexualitás közötti összefüggésről. Ha a Pazar szöveg önmagában nem lenne elég, Malkovich és Rockwell játéka elképesztő élettel tölti meg a vásznat, akiket olyan tehetségek támogatnak meg, mint Steve Buscemi, Parker Posey vagy egy rövid jelenet erejéig, Tom Waits.

A Vadló Kilenc egyben Martin McDonagh eddigi legpolitikusabb filmje. Bár korábbi rendezésében, A sziget szellemeiben is megpendítette az ír polgárháborús légkör mérgező örökségét, a Vadló Kilenc már sokkal tovább megy. Éles kritikát fogalmaz meg az USA világcsendőri szerepéről, és arról, miként buktatott meg az Egyesült Államok olyan vezetőket, akik nem illettek az általuk preferált világképbe. Szeptember 11-e ma már az Amerika központú világkép miatt az összeomló ikertornyok képével forrt össze, de a ’70-es években ez bizony a chilei katonai puccs dátumára utalt, amikor az USA által támogatott Pinochet tábornok magához ragadta a hatalmat Salvador Allende kormányától. A Vadló Kilenc a Pinochet diktatúra előtti utolsó békés hetek látképe, ahol a titkosszolgálati útvesztőben úgy tűnik, senkiben sem bízhat az ember.

A rendező ügyesen szövi bele filmjébe a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos összeesküvés-elméleteket, ám mellőzi Oliver Stone JFK című filmjének didaktikusságát. McDonagh nem mondja ki egyértelműen mit gondol az 1963-ban történt hírhedt merényletről, csak azt, amit valószínűleg mindannyian sejtünk: a hivatalos álláspont nem fedi a teljes valóságot.

A Vadló Kilencben a hatalom kritikája, álságos természete nem jelenti azt, hogy magát az embert is megbélyegezné a rendező. A karakterek a maguk gyarlóságával együtt is nagyon szerethetőek, árnyaltak és mélyen emberiek. McDonagh nem megy bele abba a játszmába, hogy ügynökeit gonosznak, a chileiket pedig ártatlannak mutassa. A forgatókönyv zsenialitását és az író-rendező tehetségét jelzi, hogy a legapróbb elejtett mondat is jelentőséget kap egy drámai jelenetben és McDonagh folyamatos bizonytalanságban képes tartani a nézőt.

Bár a kiindulás az In Bruges világát idézi, a végkifejlet mégis teljesen máshová vezet minket. A Vadló kilenc egy sötét, mégis rendkívül humoros példázata annak, hogy az örökkévalóság bűvöletében, még a legesendőbb, halandó lélek is képes valami emberit tenni. Akinek pedig nem elég McDonagh filmjeiből, azoknak szeretettel ajánlom a direktor színdarabjait is, melyek közül sokat a hazai színházi kínálatában is meg lehet tekinteni.