„Az AI megeszi Hollywoodot reggelire”: manapság egyre gyakrabban lehet ehhez hasonló kijelentésekkel találkozni. És valóban: amikor a mesterséges intelligencia egy gombnyomásra képes bármilyen mozgóképet generálni, még a legoptimistább filmrajongó fejében is megfordul a gondolat, hogy a hagyományos filmkészítésnek leáldozott. Különösen igaz ez az animáció médiumára, ahol az elmúlt években számtalan animátort és más szakembert eresztettek szélnek az AI térnyerése miatt.

Egy ilyen környezetben igazi reménysugárként hat a Laika stúdió, akik lassan húsz éve kápráztatnak el minket az aprólékos műgonddal készült filmjeikkel. Legújabb alkotásuk, a Wildwood – A tiltott vadon az eddigi legambiciózusabb vállalkozásuk: öt évig készült, és a százharminckét perces játékidejével a valaha gyártott leghosszabb stop-motion animációs film.

Történetünk főhőse, a tizennégy éves Prue McKeel az Oregon állambeli Portlandben él szüleivel és egyéves testvérével, Mac-kel. A meglehetősen szabad szellemű lánynak mindössze két szabályt kell betartania, amire megesketik őt a szülei: soha nem szabad kivinnie az öccsét a házból és soha nem teheti be a lábát a város határán található erdőbe, az Áthatolhatatlan Rengetegbe. De egy napon Prue az intelmek ellenére elviszi Mac-et a városba, és rögtön megtörténik a baj: egy hatalmas varjúcsapat elragadja őt, és az Áthatolhatatlan Rengetegbe repülnek vele.

Prue eltökéli, hogy visszaszerzi az öccsét, és az osztálytársával, Curtis-szel az oldalán belép az erdőbe. A fákon túl egy varázslatos világ tárul eléjük, amit beszélő állatok, banditák és más furcsa szerzetek népesítenek be. Prue itt tudja meg, hogy Mac-et egy nagy hatalmú boszorkány, Alexandra rabolta el, aki beleőrült a saját fia elvesztésébe. Hőseink hamarosan olyan események középpontjába kerülnek, amik nem csak az ő sorsukat, hanem az egész erdő sorsát el fogják dönteni.

Az animációs technikák közül talán a stop-motion a legtrükkösebb és a legidőigényesebb: minden egyes apró mozdulatot külön le kell fényképezni, a kamerát és a hátteret ennek megfelelően kell igazítani, és mindeközben figyelni kell a számtalan részletre, hogy konzisztens legyen az animáció. Ha nem jól csinálják, akkor a figurák mozgása darabos és elnagyolt lesz, de ha jól csinálják, akkor az eredmény igazán lenyűgöző tud lenni. Aki látta a Laika korábbi filmjeit, valószínűleg egyetért azzal, hogy ők ennek a technikának az abszolút mesterei. A Wildwood-ban pedig minden korábbi teljesítményüket sikerült felülmúlniuk.

Ha egyetlen jelzővel kéne leírnom a filmet, akkor a „lélegzetelállító”-t választanám. Több olyan jelenet van benne, amit tátott szájjal néztem végig, miközben azon gondolkoztam, hogy ezt mégis hogyan csinálták? A film végén van egy csatajelenet, ami konkrétan kenterbe veri az elmúlt évek összes csatajelenetét. De nem csak az akciók látványosak, hanem a „csendesebb” jelenetek is, a nézőnek az az érzése támad, hogy elég csak kinyújtanunk a kezünket, és máris ott találjuk magunkat Portland utcáin vagy az Áthatolhatatlan Rengetegben. Nem túlzok, ha azt írom, hogy nagyon sokáig nem fogunk olyan szintű animációt látni, ami versenyre kelhetne a Wildwood-dal.

Azonban a lehengerlő látványvilág nem sokat ér, ha nem található meg mögötte a megfelelő érzelmi töltet. Szerencsére a film ezen a téren sem vall kudarcot. A főszereplő és a főgonosz, Prue és Alexandra karaktere egy olyan kérdésre adnak eltérő válaszokat, amivel minden embernek szembe kell néznie az élete során: mikor jön el az a pillanat, amikor el kell engednünk azt, akit szeretünk, és mikor kell foggal-körömmel küzdenünk érte, hogy visszaszerezzük őt? Curtis az érzékeny, kissé gyáva hős archetípusát fedezhetjük el, akiben azért ott rejtőzik a bátorság, csak a megfelelő pillanatra vár.

A többi szereplő között is találunk érdekes karaktereket, dacára a nekik jutó kevesebb játékidőnek. Sajnos az egyes történetszálak kezeléséről ez már kevésbé mondható el. Például a Déli Erdő és a kormányzó történetszála egy ponton teljesen el lett engedve, hogy aztán a film végén eszébe jusson a készítőknek, hogy hoppá, ezzel is kezdenünk kéne valamit, és egy huszárvágással lezárják az egészet. Továbbá aki arra számít, hogy ez az alkotás fogja újradefiniálni a komplett fantasy zsánert, az minden bizonnyal csalódni fog. De ez már tényleg csak kukacoskodás a részemről, a tényleges élvezhetőségből ez aligha von le valamit.

A Wildwood nem egyszerűen az év legjobb animációs filmje, hanem úgy általában az év egyik legjobb filmje is. Sőt, tovább megyek, az év egyik legfontosabb filmje: amikor az AI egyre több kreatív munkát tesz fölöslegessé, itt van egy vizuális szerelmeslevél az animáció médiumához és a filmkészítéshez, ami bizonyítja, hogy soha, semmilyen gép nem fogja felülmúlni az emberi kreativitást, elszántságot és az alkotási vágyat. Ha nem ez a film kapja jövőre a legjobb animációnak járó Oscart, akkor nincs igazság ezen a Földön, és Hollywood tényleg lehúzhatja a rolót.