Képregény

A Csodanő és a képregényipar hajnala

Ha ikonikus női szuperhőst kellene említeni, fogadni mernék, hogy bárki top 5-ös listájának első helyén a Csodanő szerepelne. Persze ennek nyomós oka lehet a filmek népszerűsége, de a harcos amazon máig töretlen népszerűsége jóval mélyebben gyökerezik ennél. Valahol a feminista mozgalmak hajnalának elején, valahol ott, ahol a képregényeket durva cenzúra mozgalmak viharai tépázták.

2017-ben hatalmas bombaként robbant, majd mentette meg a kétes lábakon álló DC filmeket a Wonder Woman, ami részben annak volt köszönhető, hogy az előtte lévő Man of Steel és a Batman v. Superman vegyes fogadtatást kapott a kritikusok részéről, de nagyobb részben talán annak, hogy ez volt az első női főszereplős szuperhős film. Arról nem is beszélve, hogy mindezt eleve egy női rendező hozta el. És bár a film többek számára nem volt egy többször nézős darab, azt a negatív hangok is elismerték, hogy legrosszabb esetben is egy átlagosan jó popcorn film minőségét szállította. Érdekes megfigyelni amúgy a jelenséget, mármint azt, mennyire nagy visszhangot váltott ki a film, aminek vajmi kevés köze volt a minőségéhez, és itt rögtön társítom is mellé a Fekete Párduc mozit, ami szintén nem a minősége miatt kapott akkora hype-ot, hanem azért, mert az álomgyárban egy kevésbé kiemelt, vagy többnyire mellékszereplővé avanzsált réteget tesz központba.

És ez persze így ferdítés, hisz látunk fekete főszereplőkkel filmeket, akárcsak női főszereplőkkel. És látunk kemény női karaktereket is, akik képesek a vállukon cipelni némi akciót. Már a hetvenes-nyolcvanas években volt nekünk egy Leia hercegnőnk, ott volt Ellen Ripley, vagy Sarah Connor. De a kétezres években se kellett hiányolnunk azokat a nőket, akik a film főszerepét kitöltve pusztították az ellent. A teljesség igénye nélkül, volt Kill Bill, volt Tomb Raider. Van valami egyébként a szuperhős filmekkel, amit talán előítéletnek lehetne nevezni, hogy az nem másoké, mint a kisfiúké. Vagy férfiaké, akik a lelkük mélyén fiúk maradnak. Több írásomban megemlítettem már, hogy mennyire nagy még mindig ez az előítélet a képregények terén, és ez nincs máshogy a nemek terén sem. Nem tartom kizártnak, hogy statisztikailag több férfi képregény olvasó létezik, mint a női. Több a “badass” kockahasú szuperhős is, ez is számszerű tény.

A napjaink szuperhős filmjeinek női hős hiányát törte meg a Wonder Woman, és persze próbálta ezt a lovat megülni a Marvel Kapitány film is, jóval kisebb sikerrel.

Mint mindenben, a több évtizedes múltra visszatekintő képregényipar itt is hatalmas előnyt élvez. Black Canary, Mrs. Marvel, Supergirl, Batwoman, Catwoman, She-Hulk. Csak hogy pár nevet említsek azokból a női képregényhősökből, akik képesek a hátukon cipelni egy önálló sorozatot. Nem véletlen ugyanakkor, hogy Wonder Woman köztük az egyik legikonikusabb.  

Az ikonikus képregénykarakterek alkotói közt kevés olyan van, aki annyira különös háttérrel rendelkezik, mint William Moulton Marston. Ő maga egyszer így jellemezte a karaktert:

“A Csodanő az új típusú nő pszichológiai propagandája, akiről azt gondolom, hogy a világot kellene vezetnie”. 

Marston – aki mellesleg a Csodanő mellett a hazugságvizsgálót is feltalálta – , inspirációjáért és szerepének eredetéért elég messzire vissza kell mennünk az időben. Maxwell Charles Gaines a képregényipar egyik úttörője, Jack Liebowitz társaságában képregényt kezdenek nyomtatni All-American Publications név alatt. A cégalapításhoz a pénz Harry Donenfieldtől jön, aki ekkor mind a National Allied Publicationsnak, mind a testvérvállalatának a Detective Comicsnak az igazgatója.

Általa kerül egyébként Gaines mellé Liebowitz, Donenfield egyetlen feltétele ugyanis a pénzhez az, hogy Gaines beveszi a fent említett úriembert az üzletbe. A Detective Comics Inc. 1938-ban kiad egy antológia sorozatot Action Comics néven, ami alapjaiban változtatja meg a képregényeket, ugyanis ebben debütál először Superman. Batman egy évvel később, 1939-ben érkezik a Detective Comics elnevezésű füzet lapjain.

A szuperhősök indulása ugyanakkor korántsem akkora diadalmenet, mint ahogy gondolnánk.

Rögtön az első években komoly ellenérzést váltanak ki néhány emberből, és sokan gondolják úgy, hogy káros hatással vannak a gyerekekre. A képregények ebben az időszakban nem vetették meg az erőszakot, az elveihez olyannyira ragaszkodó Batman indulásakor még fegyvert is hordott magánál. A műfaj ellen komoly hadjárat indult, a Chicago Daily News egyenesen felszólította a tanárokat és szülőket, hogy ne engedjék a gyerekeket ilyen káros termékek közelébe. 

William Mourton Marston, a Csodanő, és a hazugságvizsgáló atyja

Gaines, aki igazán szerette volna megmenteni a színes négyzeteket a lapokon, ekkoriban olvas egy cikket a Family Circle elnevezésű lapban arról, hogy William Moulton Marston úgy véli, a képregények kifejezetten jót tesznek a gyerekeknek. A cikk szerzője egy bizonyos Olive Byrne (szerzői nevén Olive Richards) volt, aki az egyetemen találkozott Marstonnal, aki pszichológiát tanított neki, és később a szeretője is lett. Gaines a cikk hatására felkérte Marstont tanácsadónak. Nem lenne nagy ferdítés azt állítani, hogy Marston igen különös életet élt. Mikor a pszichológiát tanító professzor beleszeret a diákjába, már házas emberként teszi ezt.

Felesége, Elizabeth pedig egy egyszerű ultimátum elé állítja: vagy otthagyja a szeretőjét, vagy az beköltözik hozzájuk.

Erről a kapcsolatról egyébként 2017-ben filmet is forgattak William Marston and the Wonder Women címen. Olive be is költözött a Marston házaspárhoz, mindkét nő két gyereket szült végül, és egy családként éltek. Gaines egyébként erről a nem túl szokványos életformáról mit sem tudott, mikor felbérelte a professzort. Egy cél lebegett csupán a szeme előtt, hogy a magasba ugró tesztoszteront és maszkulinitást lefojtsa egy női szuperhőssel. 

Marston elmélete szerint a képregények legnagyobb problémája a férfiak mindenki fölé emelkedése

és erőszakra hajlamossága volt. Persze a füzetek lapjaira ekkoriban a Názi párt felemelkedése is rányomta a bélyegét, Marston szerint nem véletlen, hogy Superman fasisztának látszódik. Egy olyan karaktert látott benne, aki erejével könnyedén a gyengébbek felé emelkedik. Szerinte Gainesnek egy olyan hősre volt szüksége, akinek igazi ereje az igazság és a szeretet, ezzel enyhíteni lehetne a képregények agresszióját, na meg persze jó eladásokat produkálni a lányok körében.

Jelenet a Marston Professzor és a két Wonder Woman c. filmből

Wonder Woman 1941-ben debütált az All-Star Comics nevű füzet lapjain, de nem hozta rögtön azt a változást, amit Gaines remélt tőle. 1942-ben a National Organization for Decent Literaure elnevezésű csoport feketelistára tette a Sensation Comics elnevezésű füzetet, aminek a Csodanő már egyenesen a címlapján volt. Az ok: nem találták tisztességesnek a karakter ruházatát. Persze nem csak ez volt az egyetlen probléma. A hősnő majdnem minden történetben lekötve vagy leláncolva szerepelt, és ez sokaknak nem tetszett. Még Dorothy Roubicek –  a DC első női szerkesztője, aki a Csodanő sztorijainak szerkesztésébe is besegített – , felszólalt a dolog ellen. Marston válasza erre annyi volt, hogy míg ő maga az egész életét a pszichológia törvényeinek szentelte, Roubicek alig hat hónapja szerkeszt képregényeket,

és különben is, a nők bája, hogy szeretnek megkötözve, kissé elnyomva lenni.

Persze vitatott, hogy Marston mennyire gondolta ezt szó szerint, vagy mindössze metaforikusan. Persze akadtak olyanok is, akiknek kimondottan bejöttek a Csodanő történetei, melyben megkötözve szerepelt. Logikus persze, hogy ezek a sztorik megpengették azokat a titkos vágyakat is az olvasókban, amik bizonyos fétisekhez voltak köthetőek, és ez szintén aggasztotta Gainest. Ezzel szemben Marston úgy gondolta, hogy

nem lehet valóságosnak ható női karaktert létrehozni anélkül, hogy megmozgatnánk az olvasó erotikus fantáziáját.

Szerinte az ártalmatlan fantáziákkal még nincs probléma, a veszélyesek és szadisták azok, amikre figyelni kell. Marston Csodanő ábrázolása ugyanakkor persze egy másik oldalról is megközelíthető, melyben a lekötözött nőt az elnyomás elleni küzdelem felől közelítjük meg, és minden bizonnyal ezt Marston is így tervezte megjeleníteni. Kijelentése alapján, olyan példát akart állítani a gyerekek és fiatalok elé, ami egy erős és szabad nőiség képét állítja fel.  

Inspirációja egyébként maga Olive Byrne volt, a mára ikonikussá vált karpereceket Diana kezén egyenesen neki köszönhetjük.

A harcos amazon eredete némi változástól eltekintve többé-kevésbé egységes maradt, a sorsa és pozíciója viszont igazodott a kor aktuális szelleméhez.

A Csodanő egy Themyscira elnevezésű szigeten született, azaz formálták agyagból, amit a görög istenek ajándékoztak az amazonoknak. Ebbe a nők alkotta társadalomba csöppen bele Steve Trevor, akinek a repülője pont az amazonok szigetén landol egy kényszerleszállás után. Mivel egyedül nem tud visszatérni a saját világába, egy amazonnak kell elkísérnie, ez lesz Diana egy megmérettetés után, melyből győztesen kerül ki. A polgári nevét egyébként egy világháborús nővértől kapta 1942-ben, akit Diana Prince-nek hívtak, és Dél-Amerikába akart menni a szerelméhez.

A Csodanő pénzt adott a nővérnek ehhez, ő pedig a nevét és identitását adta cserébe. Még ebben az évben csatlakozott a Justice Society of America elnevezésű szuperhős csapathoz is, ami lényegében a Justice League prototípusa, elődje volt. A Nácikkal és egyéb bűnözőkkel harcoló csapat tagjai mind férfiak voltak, és Diana először vendégszereplőként került kapcsolatba velük. Persze ekkoriban még igen messze voltunk a női egyenjogúság napjainkban elért eredményeitől, a Csodanő nem teljes értékű tagként, hanem a csapat titkárnőjeként került be a JSA köreibe. Marston 1974-ben meghalt, és bár a karaktere tovább élt, 54-ben egy újabb cenzúra hadjárat érte, bár most ennek az egész képregényipar áldozatául esett. Ez volt a hírhedt Comics Code Authority. 

A harmincas évektől hallható képregényellenes hangok kicsit sem csitultak. Vallási és civil csoportok adtak hangot azon félelmüknek, hogy a képregények káros hatással vannak a gyerekekre. A háború után az egyik legnagyobb ellenzője a műfajnak egy Dr. Fredric Wertham nevű pszichiáter volt, aki egyenesen azt követelte, hogy ne lehessen gyerekeknek árúsítani képregényeket. Véleménye szerint a fiatalok lekövetik a karakterek cselekedeteit, és erőszakossá válnak tőle.

1954-ben Wertham képregényellenes kampánya egészen egy kongresszusi meghallgatásig juttatta, ahol a kormány emberei több álláspontot is meghallgattak. Ezen álláspontok egyike volt William Gaines is, Maxwell Gaines fia, aki apja nyomdokain lépdelve, szintén képregénykiadással foglalkozott. Az érvelés a kiadványok mellett hiábavaló volt, és az ipar a saját végüket érezve öncenzúrára szánta el magát. 1954 októberében a kiadók megalapították a Comics Magazine Association of America elnevezésű szervezetet, és felállítottak egy szabályozó rendszert a kiadványokra. Ha egy kiadvány megfelelt a szabályrendszerüknek, megkapta a Comics Code Authority pecsétet.

A CCA pecsétje

Gaines persze nem csatlakozott ehhez, de nem volt szerencséje, a nagykereskedők ugyanis pár kivételtől eltekintve csak azokkal a kiadványokkal foglalkoztak, melyek átmentek a szűrőn. A történet odáig fajult, hogy Gaines felhagyott a képregényekkel, és megalapította a mára kultikussá vált Mad magazint, mely nem tartozott a csoport elbírálása alá. Persze nem ő volt az egyetlen áldozata a szabályozásoknak, de mindenképpen az egyik leghangosabb példája. A szervezet – melynek elnöke egyébként John Goldwater, az MLJ Comics, későbbi nevén Archie Comics kiadója volt -,  több problémás területet jelölt meg a kiadványokban.

A szex és erőszak tiltva volt a képregényekben, a kormányt és a szülői pozíciókat tisztelni kellett, de a szlenget is erőteljesen gyomlálták a szövegekben.

Mindez persze csak a jéghegy csúcsa volt. A szabályok szerint a vérfarkasok, vámpírok, zombik tiltva voltak. De tiltva volt az is, hogy a képregények lapjain válást, vagy melegeket mutassanak, a címekben pedig az olyan szavak, mint a “horror” vagy a “terror” teljesen elképzelhetetlenek voltak. A rendőröknek és kormányzati szerveknek mindig jónak, a bűnözőknek pedig egyértelműen rossznak kellett lenniük, és előbbinek minden esetben győzedelmeskedni kellett az utóbbi felett.

William Gaines

Ezek a szabályok okozták azt, hogy a felnőtt témájú képregények szépen lassan kihaltak, a szuperhősök pedig egyre szélesebb népszerűségnek örvendtek. Nem volt nehéz olyan történeteket írni, ahol a jó győzedelmeskedik a gonosz felett. Persze mindennek az lett az eredménye, hogy a kreativitás elhalványulásával a szuperhőskarakterek is egyre ostobább és gyermetegebb történetekbe bonyolódtak bele. A sztorik rettentően sablonosak és önismétlődőek lettek, a szereplők ellenfelei pedig komolyanvehetetlenek.

Batman például sokkal barátságosabb karakter lett, közel sem olyan sötét, mint az 1930-as években, és miután Wertham azzal vádolta, hogy homoszexuális, igyekezték kihangsúlyozni a Sötét Lovag heteroszexualitását is. Ennek volt köszönhető például Bruce Wayne szerelmének, Vickie Vale-nek a születése is. A cenzúra alól a Csodanő sem maradhatott ki természetesen. A feminista hangokból jócskán visszatekertek, eltűntek a Második Világháborús referenciák és előtérbe helyezték Diana szerelmi életét. Ekkor tanult meg Diana repülni, és bemutatták a fiatal változatát Wonder Girl néven.

Meghallgatás New York-ban a képregények hatásáról a fiatalságra

A kód enyhítését egy 1971-es Pókember szám indította meg, melyben Harry Osborn drogfüggővé válik. Bár sok szabályozás maradt, bizonyos dolgokat elnézőbben kezeltek. Például újra engedélyezték a Horror füzeteket, igaz a címben még mindig tiltva volt a “horror” szó. A szabályozás végső halálát a terjesztés megváltozása okozta.

Az eredeti rendszerben a nagykereskedők vitték a terjesztőkhöz a füzeteket, és ők is voltak azok többnyire, akik betartották a CCA-t azzal, hogy csak a pecséttel ellátott füzeteket terjesztették. A hetvenes években viszont megjelentek a képregényboltok, aminek segítségével a forgalmazók képesek voltak a CCA nélküli képregényeket is eladni. Bár a kezdetekhez képest csak tetszhalott állapotban, a Comics Code Authority egészen 2011-ig fennmaradt, utána pedig a kiadók kezdték saját magukat szabályozni.  

Harry Osborn a függőség szélén

A hatvanas években Diana alapos átalakításon ment keresztül, feladta az erejét annak érdekében, hogy egy férfiak uralta világban élhessen, és ne kelljen visszatérnie az amazonokhoz, akik egy másik dimenzióba költöztek. A Csodanő ugyanakkor nem adja fel a bűnözés elleni küzdelmet, hanem harcművészetet tanul, sőt, hogy a számláit fizetni tudja, egy butikot vezet.

A karaktert az eredetéhez Gloria Steinem vezeti vissza, aki a “Ms.” nevű magazinja címlapjára rakja a szereplőt 1972-ben, és egy esszét közöl róla benne. Diana ezáltal nem csak a feminista jellegét kapja vissza, de szuperképességeit is. A következő évben már a tévéképernyőkön szerepel a Super Friends című animációs sorozatban, ahol a Justice League tagjaival közösen keverednek kalandokba. 

Az Ms. magazin 1972-es címlapja, és a 40 éves évfordulóra kiadott címlap, szintén a Csodanővel

Bár szokás a Gal Gadot előtti leghíresebb mozgóképes Wonder Womanként emlegetni Lynda Cartert, azért illik tudni, hogy mégsem ő volt a legelső. Az 1974-es mozifilmben, mely pilotként szolgált eredetileg egy tervezett tévésorozathoz, Cathy Lee Crosby játszotta a karaktert. A film elég szőrmentén követte a Csodanő klasszikus megjelenését. Sem ruházatában, sem hajszínében nem ragaszkodtak az alapanyaghoz. Szuperképességei nem voltak, és Diana inkább szuperkém volt, mintsem szuperhős. A következő tévéfilm, mely már Lynda Carter főszereplésével készült, sokkal komolyabban vette az alapanyagot. A Második Világháború volt a helyszín, és akárcsak az eredetiben, Diana nyeri meg a versenyt, melyben eldől, hogy ő viheti vissza Steve Trevort a saját világába.

A filmet közvetlenül egy sorozatberendelés követte az ABC csatornáján, majd a második évad már a CBS-en folytatódott. A sorozat 3 évadot élt meg, 1979-ig sugározták. A második évadban kiléptek a világháborús helyszínről, és Diana már a hetvenes években tevékenykedik, immár Steve Trevor fiával. Mindkét Tervort egyébként ugyanaz a színész, Lyle Waggoner játszotta. Bár a két szereplő közt működött a kémia a képernyőn, a kamerák mögött viszont nem volt túl rózsás a helyzet. Bár manapság Carter tagadja a feszültséget, a készítők egyre kevesebb és kevesebb közös jelenetet vettek fel velük, ahogy a show közeledett a végéhez.  A sorozat mai napig erős kultusznak örvend. Ez talán annak is köszönhető, hogy a készítők igyekeztek a karaktert, minél emberközelibben ábrázolni. “A Csodanő szuperképességekkel rendelkezik, de nem ezek a különleges képességek, amik meghatározzák őt.” Nyilatkozta egyszer Carter.  

Lynda Carter, a Csodanő

A karakter következő képregényes ráncfelvarrása 1986-ban következett be, mikor is Marv Wolfman és George Pérez megírták a tizenkét részes Crisis of Infinite Earth sztorit. A történet célja az volt, hogy a DC karakterek univerzumát egységessé tegyék. A rebootnak köszönhetően Diana története még mélyebbre nyúlt a görög mitológiában és Themycira nagykövetévé tették. Nem csak a DC univerzumának alapvető változásai miatt lett a Csodanő ezen inkarnációja a legnépszerűbb, de azért is, mert Pérez képes volt egy olyan újragondolására a Csodanőnek, mely hű maradt azokhoz a feminista elemekhez, melyek miatt létrehozták azt.

Amennyire éltetett volt a 86-os változás, annyira volt megosztó a 2011-es. A DC New 52-es elnevezésű rebootja elég sok kérdést vetett fel, és hagyott megválaszolatlanul maga mögött, ez alól a Csodanő sem volt kivétel. Persze a vélemények megoszlanak, de kétségtelen, hogy a változások nem maradtak el.

Diana ezúttal Zeus törvénytelen lánya lett, és az amazonok jóval erőszakosabban vannak lefestve, mint eddig bármikor.

A változások az utóbbi években hol jelentősebbek, hol kevésbé jelentősek voltak, de pár kétségkívül megmarad a köztudatban, mint például Supermannel való románca. 2016-ban Greg Rucka, a Csodanő sztorik aktuális írója egy interjúban megerősítette a karakter biszexuális jellegét. Az író szerint logikus, tekintve, hogy egy olyan társadalomban nőtt fel egy szigeten, amit pusztán nők népesítettek be. Rucka szerint a Csodanő lehet biszexuális is akár, alapvetően egy olyan szereplőt formálnak, aki az embereket azért szereti, amik, és ahogyan viselkednek.  

Részlet a végtelen világok kríziséből (Crisis on Onfinite Earths)

Bár az újabb élőszereplős változatra 2017-ig kellett várni, a Batman The Animated Series farvízén felúszó 2001-es Justice League, majd azt követően Justice League Unlimited sorozatok szerves részét képezte a Csodanő. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy volt egy kísérlet egy tv sorozat létrehozására, nem kisebb producerrel a csapatban, mint David E. Kelley (Alley McBeal, Big Little Lies). A főszerepre Adrianne Palicki lett kinézve, és le is forgatták a pilotot, de aztán ennek végül nem lett folytatása. Állítólag eléggé vegyes volt a dolog fogadtatása. Érdekesség, hogy a pilotban szerepelt Pedro Pascal is, aki a mozifilm második részének főgonoszát alakította.

Adrianne Palicki

Az, hogy ez a második rész mennyire volt indokolt, arról szintén megoszlanak a vélemények, az mindenesetre kétségtelen, hogy a 2017-es első rész nem csak a pocsolyában tespedő DC filmeknek, de a karakternek is szolgáltatott némi igazságot, és ez nem kis mértékben a főszereplőnek, Gal Gadotnak volt köszönhető. A film sikeresen átültette a filmekbe azt az ikont, aki a képregényekben oly hosszú  ideje jelen volt, és erre már nagyon szomjazott az újhullámos szuperhősfilmek közönsége. Fiatal lányok tömkelegét lehetett látni különböző képregényes és filmes fesztiválokon Csodanő jelmezben flangálva, ami valahol azt jelzi, hogy William Mourton Marston eredeti célja elérte a kívánt hatást.

Adni a világnak egy olyan női szuperhőst, aki büszkén tartja a nők egyenjogúságának zászlaját, és méltó példakép lehet a felnövekvő generációnak.

Gal Gadot

A Csodanő szerepe és jelenléte mind a mai napig töretlen. Talán sosem volt annyira szükséges és erőteljes, hogy a felszínen legyen a mára szerte burjánzó képregényes kitalált világban, mint ezekben az években, mikor tagadhatatlanul rengeteg változás és haladás történik a korszellemben, a nők szerepe terén.