A The Sopranos avagy a Maffiózók méltán vált a sorozat-reneszánsz ékkövévé, jól kidolgozott forgatókönyve, elsőrangú karakterei és politikailag inkorrekt humora miatt. De vajon felérhet-e hozzá bármilyen szinten a széria előzményfilmjének szánt The Many Saints of Newark?

David Chase és az HBO 1999-ben indították útjára minden idők talán legjobb gengszter sorozatát, a Maffiózókat. A Soprano-família története egycsapásra átírta mindazt, amit addig gondoltunk a televízió-sorozatokról, bebizonyítva, hogy kisképernyőre is születhet igazán minőségi tartalom. A sorozat 2007-es, hatalmas vitákat és találgatásokat kiváltó lezárása óta a rajongók nélkülözni kényszerültek kedvenc gengszter-családjukat, majd a főhős Tony Sopranot alakító James Gandolfini 2013-ban bekövetkezett tragikus halála gyásznapként vonult be a televíziótörténelem lapjaira.

A Maffiózók azonban bőven tartogatott magában még alapanyagot, Alan Taylor rendező (aki a sorozat több epizódját is dirigálta) és David Chase író pedig úgy döntöttek, előzményfilm képében hívják életre a híres-hírhedt Soprano-klánt. A The Many Saints of Newark arra a kérdésre koncentrál, ki teremtette meg Tony Soprano alakját. Rögtön érdemes is leszögezni, hogy a Many Saints a Maffiózók ismerete nélkül, szinte teljességgel értelmezhetetlen és aki arra számít, hogy főhőse az ifjú Tony, csalódni fog. A film a viharos ’60-as években indítja cselekményét, hogy folyamatos előreutalásokkal teremtse meg a Maffiózók hangulatot. Az egyik ilyen, hogy a film narrátora a sorozatból megismert Chris Moltisanti (Michael Imperioli), aki ekkor még meg sem született, ellenben a sorozat utolsó évadában meghalt. A főhős viszont ezúttal nem más, mint Chris hirtelen haragú édesapja Dicky Moltisanti, Tony Soprano tiszteletbeli bácsikája. Maga a cím is erre utal, hisz az olasz „molti santi” jelentése, angolul „many saints”. Dikcie történetén keresztül pillanthatunk be a Soprano-család korai éveibe és a körülményekbe, melyek útjára indították a gengszter-legendát.

A The Many Saints of Newark szereposztása közel hibátlan. A már megismert karakterek fiatalkori énjei mérnöki pontossággal rajzolják meg az őket alakító színészek. Ez természetesen leginkább az ifjú Tonyt alakító Michael Gandolfinire – James Gandolfini fiára – igaz. Tony minden apró gesztusa, beszédstílusa visszaköszön Michael alakításában. Csalódásra adhat viszont okot, hogy a közel kétórás filmnek csupán az 50. perce után láthatjuk őt a szerepben, ám minden pillanata élmény a vásznon. Alessandro Nivola-nál hitelesebb színész valószínűleg kevés lett volna Dickie Moltisanti szerepére, aki egyszerre képes megjeleníteni az olasz sármőrt, az őrjöngő gonoszt, és a saját dühkitöréseitől megroppanó férfit.

A többi színésznek sincs oka szégyenkezni. Különösen jól választották ki a szerepre a fiatal Paulie-t és Silviot (Billy Magnussen és John Magaro), akik ezúttal is a paradisztikus gengszterekként brillíroznak a vásznon. Tony szüleinek szerepében Jon Bernthal és Vera Farmiga szintén tökéletes, ahogy Juniort (Corey Stoll) is könnyen tudjuk azonosítani a szériában látott idős bűnözőfejedelemmel. Ray Liotta kettős szerepben – Dickie apjaként és annak testvéreként – való felbukkanása és a színész már betegesnek mondható röhögése szintén üdítő látvány. A film operatőri munkája teljesen a régisulis gengszterfilmek színvilágát és hangulatát idézi és jól illik a ’60-as ’70-es évek retro hangulatához.

A The Many Saints of Newark viszont sajnos nélkülözi azt a hajtóerőt, ami különösen napjainkban igazi gyöngyszemmé teszi a Maffiózók sorozatot. Ez pedig a politikai korrektség szinte teljes semmibevétele és a társadalmi problémák bátor és őszinte felvállalása. A Maffiózók ugyanis nem riadt vissza attól, hogy a film protagonistáját, Tony Sopranot egy kifejezetten maradi gondolkodású, rasszista, homofób és erőteljesen hímsoviniszta emberként mutassák be, és bizony gyakran tették próbára a nézők értékítéletét. Tony a szériában képes elzavarni lánya félig fekete, félig zsidó udvarlóját, majd pánikrohamot kap az Uncle Ben’s rizs dobozán látható afroamerikai úriember portréjától. Komoly erkölcsi dilemmát okoz neki, hogy megszabaduljon-e egyik leghűségesebb emberétől, aki történetesen meleg. Arról nem is beszélve, hogy Tony nőkhöz való viszonya sem mondható éppen kiegyensúlyozottnak vagy egészségesnek.

David Chase és alkotóbrigádja ugyanilyen vakmerő módon mutatott be olyan jelenségeket, melyek alapjában határozták meg az ezredfordulós Egyesült Államok közbeszédét. Nem féltek ábrázolni a különböző nemzetiségek és etnikumok sajátos viselkedését, az italo-amerikai népesség legnagyobb ünnepének számító Kolumbusz-nap körüli történelmi ellentmondásokat és az ebből fakadó ellentéteket az amerikai őslakossággal, vagy az iraki háború miatti belső feszültségeket. A sorozat egyik legfőbb humorforrása tehát éppen az volt, hogy politikai korrektség máza nélkül merte kimondani az amerikai társadalom rákfenéit.

A The Many Saints of Newark ennek a bátorságnak viszont még csak a közelébe sem érhet. Pedig a filmben ábrázolt korszakban még inkább jelen lennie a Non-PC humornak. A film a ’60-as évek rasszizmusát és faji konfliktusokkal fűtött légkörét napjaink Black Lives Matter mozgalmának tükrében kívánja szemlélni és ezt a film több jelenete és szereplője egyértelműsíti. Ezeket a szekvenciákat nézve az az érzésünk lehet, mintha a George Floyd halála után kialakult tiltakozásokat vetítenék vissza a történelembe. Az egészestés produkció alkotói sajnos nem vállalkoztak arra, hogy kényelmetlenséget okozzanak a PC nagyköveteinek.

Ugyancsak nagy probléma, hogy a Many Saints végső soron nem magyarázza meg Tony Soprano jellemét. Ugyan sikerrel ábrázolja az elkallódott kamaszt, akit körülvesz a szervezetbűnözés, de nem igazán látjuk még hogyan válik majd egy nap belőle az az ember, akit a szériában láttunk. A film ezentúl szinte teljesen megkerüli Tony pánikrohamait, pedig az ebből fakadó groteszk helyzetek és a terápiás beszélgetések adták a sorozat velejét.

A Warner filmje viszont a sorozattal együtt megfogja azt a gondolatiságot, mely végső soron minden maffia-filmben megtalálható. Ha kicsiben csinálom, az bűnözés. Ha nagyban, politika. Ha pedig igazán nagyban, akkor történelem. Igazán sajnálatos, hogy az ütős szereposztást és a történetet nem támasztja alá a sorozatból megismert humor, mely bővízzel engedi le a WC-n a polkorrektséget.

Összességében a The Many Saints of Newark nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Aki nem látta a sorozatot, annak teljesen befogadhatatlan, a rajongóknak viszont hiányérzetet fog okozni. Inkább poroljátok le a sorozatot, Tony Soprano öröksége ott él tovább mindörökké!