Sorozat

A mandalóri-mentőakció

Véget ért a The Mandalorian második évada is, a sorozaté, amiről most már tényszerűen ki lehet jelenteni, hogy a legendás franchise megmentője lett. Olyannyira, hogy a mandalóri fejvadász és a kis zöld kobold történetének elsöprő diadalmenetén felbúzdulva a Disney túllépett a Skywalker kora utáni óvatoskodáson, sőt: gyakorlatilag vérszemet kaptak, és az évad utolsó két epizódja előtt a nyakunkba zúdítottak egy nagyobb mennyiségű, szépen megformált Star Wars-logót, amelyek közül mindegyik egy-egy streamingre esedékes sorozat vagy film ígéretét hordozza magában (és miközben írom ezt, robban a hír, hogy The Book of Boba Fett néven a galaxis első és eredeti mandalóri páncélos ürgéje is megkapja a maga sorozatát). Az írás a továbbiakban spoilereket tartalmazhat az évadra nézve, így csak az menjen tovább, aki már látta az évadot, vagy magasból tesz rá.

Mando sikerétől hangos tehát a galaxis minden szeglete Coruscanttól Nabooig, és én sem vagyok már olyan szigorú a sorozattal, mint ahogy az évad első rész után voltam. Ha nem is osztozom feltétlenül abban az eufórikus hangulatban, amit a SW-rajongók többsége érez a sorozat kapcsán, jobb pillanataiban bennem is elnyomta a kritikus szemléletet és hozta elő a sugárvető-hangjait imitáló hülyegyereket.

Ha a sorozat az első rész után nem is hagyta el a side questeket, annyiban mindenképp fejlődött, hogy egyrészt izgalmasabbak lettek, másrészt szorosabban kapcsolódtak a fő történetszálhoz (az első rész után csak egy olyan volt, ami ettől teljesen független). A látvány sorozatos mércével nézve továbbra is elsőrangú, noha azt be kell ismerni, hogy a Star Wars mindig is nagyvásznon fog igazán kiteljesedni. Ludwig Göransson zenéje az, ami ebben a világban teljesen újító és frissnek hat; olyannyira elrugaszkodik a SW-vel azonosított John Williams-féle komolyzenei vonaltól, hogy egy ízben egy dubstepre emlékeztető betét kezd el dübörögni.

A tempó továbbra is teljesen rendben van, Filoni és Favreau nagyon lassan, de biztos kézzel halad előre és adagolja az információkat – habár a problémám eddig sem ezzel volt. Külön kiemelném a Filoni által rendezett 5. részt, ami vizuálisan és történetvezetés szempontjából is az egyik legerősebb rész volt a szériában. Ha most elkezdenék rajta gondolkodni, hogy mik voltak az évad legerősebb, legemlékezetesebb vagy legkatartikusabb pillanatai, a többsége valamely jól ismert karakter felbukkanásához kötődne.

Bo-katan Kryze színre lép, és megmenti Grogut quarren haramiáktól. Bo-katan a sötétkardot követeli, majd kimondja Ahsoka nevét. Ahsoka Tano megjelenik, fénykardozik, gyakja az ellent, majd kimondja Thrawn nevét. Boba Fett feltűnik, felveszi az ikonikus páncélját, majd annak teljes fegyverarzenálját kihasználva pusztítást végez a rohamosztagosok között. Boba Fett ledob egy szeizmikus töltetet két TIE-vadász közé. Luke Skywalker betoppan, majd Gideon Dark Troopereit lekaszabolva magával viszi Grogut. Évad vége.

A Mandalorian olyan szinten felült a fan service vonatra, hogy a sorozat már-már összeroppant ezek súlya alatt. Ezek az olcsó húzások nem mások, mint szemfényvesztések, amik miatt elveszhet a sorozat saját csekélyke identitása is, mivel annyira nincs megbecsülve, hogy egy átjáróházzá válik abból a célból, hogy a más, már bejáratott karakterek használják reklámfelületnek a saját jövőbeli platformjuk reklámozására.

Bármennyire is imádom Bobát, az ő szerepe például teljesen nélkülözhető volt az évad szempontjából, és nem is tűnik valószínűnek, hogy még viszont látjuk a továbbiakban. Ahsoka esetében ez annyival árnyaltabb, hogy megvolt a szerepe a történetben, de például Thrawn nevének említése csak azért történt, hogy a rajongókat felhypeolja a saját sorozatára, és semmiképpen se mondják le a Disney+ előfizetésüket. Úgy, mint a Marvel esetében, itt is 100%-ra kapcsolt a marketinggépezet, amin nem lesz fék, főleg ha a sorozat sikerét továbbiak is követni fogják.

A sorozat cselekményközpontúságának köszönhetően az eredeti karaktereket még nem sikerült eléggé árnyalni (sajnos Gideon még mindig egydimenziós), de ebben a tekintetben vannak bíztató lépések, például Cara Dune esetében. Az évadzáró Luke megjelenésének, és annak köszönhetően, hogy Grogut magával vitte, mérföldkő a sorozat életében, Dinnek ugyanis most saját jogán kell érdekesnek maradni, nem apukaszerepben tetszelegve.

Ebből a szempontból egyébként jelesre vizsgázott a sorozat, Din és Grogu kapcsolatát a kevés dialógus ellenére szépen végigvezették, és a búcsújuk is a széria eddigi legérzelmesebb jelenetévé lépett elő, ahol sokan elmorzsolhattak egy-egy könnycseppet otthon. Ez egy olyan katartikus pillanata volt a Mandaloriannek, amiért kivételesen megdolgozott és megérdemelten aratta le érte a babérokat. Grogu kilépése a történetből (ha tényleg így lesz hosszú távon) bármennyire is fájdalmas ugyan, de jót fog tenni a sorozat jövőjének, mivel az eddigi 16 rész a gyermekkel is több ízben ugyanazokat a köröket futotta újra és újra, és rendesen fel kellett vizezni, hogy két évadnyi tartalom kijöjjön belőle.

A The Mandalorian második évada határozottan minőségibb és összeszedettebb az elsőnél,

még hogyha a rajongók elvtelen kiszolgálására szolgáló kísérletek miatt nem teljesen állt meg a saját lábán, de bűnös élvezetként ezek is jól funkcionáltak. Itt volna az ideje, hogy vigyázó szemünket Mandalore-ra vessük, ami végtelen, izgalmasabbnál izgalmasabb lehetőségekben bővelkedik a jövő szempontjából, és ami Filonit illeti, ez az ő területe, amit a Clone Wars óta nagy gonddal építget, és amire ez a sorozat teheti fel a későbbiekben a koronát. Egy mandalóri háború olyan dolog lehet, amihez hasonlót a Star Wars világában még nem láttunk képernyőn ezidáig.