Kulissza

Alan Moore: A képregény varázslója – Születésnapi cikk két felvonásban

Töredelmesen be kell vallanom a képregényrajongásom kezdetéhez mérten igencsak későn, talán cirka 4 évvel ezelőtt találkoztam a mester nevével, olyan formában, hogy felismerjem azt teljes alkotói valójában. Mit is értek ez alatt? Természetesen műveinek filmadaptációit, melyeket ő maga szenvedélyesen megvet, annak idején magam is láttam, de hogy olvassam és befogadjam őket eredeti formájukban, arra akkor még a DC és Marvel fő csapásirányainak bűvöletében nem igazán gondoltam. Ma már, talán mondhatom kissé érettebb fanként, szívesebben fogyasztok a zsáner alternatív és elgondolkodtató ágairól, a már-már sokszor kifulladni vélt, megszokott szuperhős eposzok szüneteiben. Ezért vállalkoztam a feladatra, melynek során igyekszem körbeutazni a talán körbeutazhatatlan szerzőt 68. születésnapja alkalmából, akinek rengeteget köszönhet a modern képregényipar.

Az alfa és ómega: Northampton

Moore 1953. november 18-án született, a szakasz címében már említett Northamptonban. Azért fontos innen indítanunk az utazást, hiszen, ahogyan a George Khoury képregény történész által írt kvázi életrajzi mű is említi, ez az időszak és maga a város miliője mély nyomot hagyott benne, melyet talán igazol az is, hogy a szerző a mai napig itt él. Saját bevallása szerint a közösséget, ami akkor a települést jellemezte különösen kedvelte. Már korai éveiben rajongott a könyvekért és az olvasásért, azonban a könyvek mellett, a leginkább napilapok hasábjain megjelent comic stripek, azaz a jellemzően kisebb, néhány paneles, humoros szösszenetek ugyancsak felkeltették a figyelmét. Moore látókörébe első sorban a D.C. Thomson & Co. Ltd. által készített Topper és a The Beezer került, de természetesen már ekkor érkezett az amerikai import a The Flash, a Fantastic Four és a Blackhawk formájában. (Mellékesen megjegyzem, hogy csak ebben az időszakban honosodik meg egyáltalán a Cs. Horváth Tibor nevével fémjelzett adaptációs képregény véglegesen idehaza!)

Az oktatás terén előmenetele eleinte biztatónak tűnt, általános iskolában remekül szerepelt, azonban később, pontosabban 1970-ben kicsapták a gimnáziumból. Az ember azt gondolná, jó, persze hiszen különc és művész lélek, előfordul az ilyesmi, magyar irodalmi példát ugyancsak láttunk erre. Azonban az ok, amiért eltanácsolták sokkal érdekfeszítőbb, mondhatni nem mindennapi. Tudniillik az ekkor még igen fiatal szerző LSD-t árult az iskola falain belül! Félre ne értsetek, nem reklámot csinálnék a szernek, távol álljon tőlem, de hadd szúrjam ide saját fordításban, ő maga mit mondott az ezzel kapcsolatos élményeiről 2003-ban. Már csak abból a szempontból is, hogy kicsit belelássunk koránt sem mindennapi gondolatvilágába!

„Nekem hihetetlen megtapasztalás volt! Anélkül, hogy bárki másnak ajánlanám, ráébresztett, hogy nem csak egyfajta valóság létezik. Természetesen, az, amit látunk nap, mint nap egy teljesen igaz és érvényes változat. Azonban élnek egyéb perspektívák, ahol teljesen másfajta dolgoknak van jelentésük. De ezek ugyan olyan igazak és érvényesek. Igazán mély benyomást tett rám.”

„A kezdet az egésznek a fele.”

Ahogy említettem gimnáziumi évei alatt már nem igazán volt jó kapcsolatban a reguláris tanulmányokkal, az 1970-es incidens pedig ezen nem sokat segített. Később erről csak annyit mondott: „Az iskola amolyan monotonitás tűrési gyakorlat, amely a diákokat a munkára szoktatja”. De tovább lépve láthatjuk, hogy már az 1960-as években amatőr újságot alapít, mely az Embryo nevet kapja. Itt publikálja eleinte verseit és novelláit. Később, egy kisebb irodai munkai kitérő után, visszatért az íráshoz és ekkoriban még a rajzoláshoz. Az 1970-es évek végétől dolgozik néhány magazinnak, többek között a helyi Anonnak és a Back Street Bugle-nek. De, ami talán a figyelmet ténylegesen felé fordította, az a Dark Star zenei lapnak elkészített Axell Pressbutton nevezetű, groteszk kiborg karakter volt, Steve Moore íróval közösen.

A dolgot külön pikánssá teszi, hogy a két Moore csak névrokon, családi kapocs nincs köztük, de még egy plusz csavar a történetben, hogy mindketten inkognitóban dolgoznak ebben az intervallumban. Alan Moore a Curt Vile alkotói álnevet használja. (Később is lesz még belőle kettő!) A korai időszakban ő maga illusztrálta műveit, így volt ez a Roscoe Moscow detektív történtek során is, amely már a Sounds hetilapnak készült. Ezt követte a The Stars My Degradation, itt egy sorozat formátumban megjelent sztori láncolattal bízzák meg, ami mutatja, hogy egyre inkább látják a benne lapuló potenciált. Ezzel párhuzamosan fut a Maxwell the Magic Cat, ami alapvetően gyerekeknek szól, de a szerző megtalálta a módját, hogyan csempésszen bele olyan áthallásokat, hogy a felnőttek számára némi többlet tartalmat biztosítson. Ezt a történetet a Jill de Ray perszóna fedésében folytatja egészen 1986-ig. (Mondtam, hogy még lesznek álnevek!) De ne ugorjunk ennyire előre, jelenlegi pontunkon megállva az időben és kicsit szemlélődve láthatjuk, ahogy az alkotó ráébred, inkább az írás, mintsem a rajzolás lesz az ő asztala. Így innentől csak erre fókuszál. Ezzel máris elérkezünk annak a folyamatnak az elejére, ahonnan számítva a nagyobb volumenű munkák is megtalálják. Talán mondhatom, a történet innentől válik számunkra igazán érdekessé.

„Ne nézz félre! És ne pislogj!”

Az elkövetkezendő időszak az, ahol már a kifejezetten képregényre szakosodott magazinok és aztán a nagy kiadók egyaránt felfedezik a mestert, hiszen nem tudnak és nem is akarnak elmenni írói tehetsége mellett. Ilyen megkeresés érkezik a 2000 AD antológiától. Első körben, ő maga a Dredd Bíró (Judge Dredd) történetein szeretne dolgozni, be is nyújtja az ide tartozó ötleteit, azonban ekkor ennek a címnek megvolt az állandó szerzője, így némi módosítás után a Future Shocks rovatban kap időről időre lehetőség, legtöbbször 4-5 oldalas, rövidebb történetekkel. Emellett, a Doctor Who Weekly-ben is publikál. Ezek a címek már bőségesen ismerősen csenghetnek a hazai rajongók számára. Ha nem is maguk az írott sztorik, bár a Dredd Bírót itthon szintén elkezdték kiadni, de a hozzájuk kapcsolódó filmek és szériák biztosan!

Ebben a szakaszban Moore rendkívül tevékeny, csak a 2000 AD számára több, mint 50 kisebb történetet írt melyeket a lap egytől egyik meg is jelentetett. Még szintén ehhez a magazinhoz köthető, természetesen az ekkor igencsak népszerű, E.T. – a földönkívüli sikerén felbuzdult Skizz, amely egy bolygónkon lezuhant idegen történetét meséli el, akit a katonaságtól egy Roxy nevű fiatal lány ment meg… Ugye nem csak én látom a hasonlóságot?! Ezt követi a D.R. and Quinch, szintén a sci-fi műfaját erősítendő, két bajkeverő űrlénnyel a főszerepben. Ami pedig ez után következik, annál meg kell állnunk egy pillanatra. Nem csak azért, mert a Halo Jones Balladája (The Ballad of Halo Jones) már azok közé a művek közé sorolható, amelyeket a mai napig a jelentős, sőt klasszikus munkák között említenek és Moore még 2006-ban is kapott ehhez kapcsolódó kérdést egy interjú során, megjegyzem két évtizeddel a sorozat félbemaradását követően. Hanem azért is, mert jogi viták miatt ezt a szériát az alkotó sosem fejezte be, így az 50. század világában leledző univerzumjáró hősnő történeteinek végére valószínűleg soha nem fog fény derülni. Ő maga azt nyilatkozta, hogy ha a jelenlegi jogtulajdonos visszajuttatja neki és Ian Gibsonnak, ami őket, mint kreátorokat illet, akkor szívesen ír még 3 részt a sorozathoz, ennyi jelent meg ugyanis a 2000 AD lapjain annak idején.

„Vi Veri Universum Vivus Vici.”

Az előző szegmens végén ugyan keserű szájízzel ráncolhattuk a szemöldökünket a Halo Jones befejezetlenségének okán. Ám időben és térben történő virtuális utazásunk során hamarosan egy izgalmas fordulóponthoz érkezünk meg. Több szempontból is fontos az 1982-es dátum. Ekkor indult útjára a Warrior antológia, nyitó számában rögtön két meghatározó művel Moore tollából. Az egyik nem más, mint a Marvelman, ma már Miracleman, ami az első a sorban azon karakterek közül, akiket az alkotó teljesen más fénytörésbe helyezett. Különösen groteszk azonban, hogy ugyanannak a számnak a lapjain jelent meg, amelyben a V mint Vérbosszú (V for Vendetta) kezdő szakasza is helyet kapott. Miért érdekes ezt a két művet együttesen megtekinteni?

Kezdjük a Marvelman esetével. A szerző, egy manapság Shazam! néven ismeretes hősről másolt karaktert készített el újra, azt teljesen rekreálva. Maga a név is koppintás volt, hiszen a jogi huzavonák és a Marvel Kapitány (Captain Marvel) név használhatóságának tisztázása előtt Billy Batson hős alteregóját illették az egy sorral feljebb említett megnevezéssel. A Moore által átvett héroszt, Marvelmant, a beavatkozása előtt semmi más nem jellemezte, mint hogy ennek a figurának a kissé átszabott mása, tulajdonképpen mindenféle erőlködést nélkülözve. Néhány névmódosítás, mind a civil alteregónál, mind pedig a kimondott varázsszó esetében és rögvest készen volt a kiadásra szánt anyag. És hogy pontosan milyen terveket szőtt köré az író, amikor megkapta a lehetőséget? Egészen nagyszabásúakat.

Elsőként mutatta be, a már felújított protagonistát felhasználva, a szuperhősöket egy markánsan másfajta nézőpontból. Mi van, ha a színes kalandokat és sok esetben bohózatba illő jelmezeket öltő gonosztevőket kivesszük a képletből, majd azoknak a félisteneknek a lelkébe tekintünk, akik repülni tudnak, természetfeletti képességekkel bírnak és akár a halottakat is visszahozhatják? Mi történik akkor, ha a szuperhumán réteg ereje szignifikánsan megváltoztatja a világot, ha nincs normál kerékvágás ahová visszatérhetünk a konfliktusok után, ha a megteremteni vágyott utópia nem érkezik el és ha azzá válnak, ami ellen harcoltak és ők maguk lesznek a letéteményesei és üzemeltetői egy új, totalitárius rezsimnek? A válasz az ő előadásában sokszor ijesztő és kétségbeejtő. Ismerősnek tűnik a gondolatmenet? Ha nektek is a The Boys ugrott be, mint ennek az ideának valamelyest folytatása és megakorporációs világba helyezése, akkor azt hiszem, jó nyomon járunk és megfogalmazhatjuk, hogy ez a szemléletmód, a nem túlromantizált kép hőseinkkel kapcsolatban, illetve annak kimondhatósága, hogy ők is torzulhatnak jellemükben a hatalomtól, az első örökség az alkotótól az utána következők számára.

És mi a helyzet a V mint Vérbosszúval? Ez egy teljes egészében saját mű és tökéletesen ellenpontozza a másik történetet. Maga Moore úgy fogalmazott a Hard Talk című műsorban elhangzott beszélgetésben, hogy a britek mindig is szerették idealizálni a sokszor kalandos életet élő, elhíresült bűnözőket. Ezért hát fogta az anarchista V alakját és őt tette meg, az ebben az esetben már létező és regnáló, disztópikus rendszer visszásságaira és rácsaira rámutató, kedvelhető ellenségének. Olyan módszerekkel dolgozik, amik finoman szólva sem nevezhetőek humánusnak. Azt mondhatnák gerillaharcot folytat, a londoni, városi dzsungelben, sőt a terror eszközeihez nyúl. Ott okoz kárt a hatalmasoknak, ahol tud és ahol a legjobban fáj. Mialatt ők megvetik mindazt, ami tényleges érzelmeket és gondolatokat csal ki az emberből, V Macbethet idéz, ismeri a zene klasszikusait és műértő szemmel gyűjti a festményeket a Shadow Gallery-nek nevezett főhadiszállásán. Cselekedetei és bosszúhadjárata ellenére, a diktatúra előtti Angliát képviseli annak minden kifinomultságával és modorosságával együtt.

Természetesen mindkét műben veretesen megtalálható a thatcherista, vaskalapos berendezkedéssel szemben elfoglalt álláspont és a Moore által minden esetben képviselt, sokkal inkább szabadságpárti felfogás, az egyenlőtlen bánásmód, kirekesztés és megkülönböztetés fantasztikus elemek szegélyköveivel övezett ábrázolása mellett. Mindannyiunk szerencséjére mindkét sorozat túlélte a kiadványt, még egy nagyobb széria követte az előző kettőt, majd a magazint elég hamar elérte szomorú végzete. Lezáratlanul ennek ellenére semmi nem maradt. 1989-ben a megkezdett történetspirálok megkapták méltó befejezésüket.

Ha elrugaszkodunk erről az igencsak fontos mérföldkőről, a távolban már felsejlik Britannia Kapitány (Captain Britain) karakterének hőskölteményekbe illő alakja. Ugyanis nem más, mint a Marvel, pontosabban annak az Egyesült Királyságban tevékenykedő ága, még ugyan úgy a ’82-es évben, megbízta a cikkem tárgyát képező írót, hogy rázza fel és leheljen új életet ebbe az előtte Dave Thorpe által jegyzett figurába. Magáról a szériáról érdekes megemlíteni, hogy sokáig teljesen exkluzív volt a brit közönség számára. Moore egy merőben más, fanyarabb, kritikusabb irányba kanyarítja el a történetvezetést. Itt folyamodik az író másodízben egy szuperhős teljes elpusztításához, majd annak rebootolásához, hogy mai szóhasználattal éljünk. Ergo teljesen az alapoktól építi újjá, hogy aztán a múltjának elemeit átemelve egy mondhatni sokkalta érdekesebb, de ebben az esetben esendő, sokszor legyőzhető, sodródó hőst fabrikáljon belőle, remek ellenlábassal ellátva és ezúttal is markáns üzenettel felvértezve. Ez az eljárás a második olyan vonás, amit azóta is számtalanszor alkalmaztak, a soron következő hagyaték, amit a képregénymágus a zsánerre testált. Ámbátor azóta már ez a jelenség is sajnálatosan egyfajta pejoratív mellékízt kapott, míg nála valóban dúsításról, élettel és minőségi többlettel való felruházásról volt szó, addig a későbbiekben ennek rengeteg ellenpéldáját látjuk, nem csak a rajzolt panelek világában.

Folytatása következik…