Gyermekkorom egyik mai napig meghatározó popkulturális élménye volt az akkoriban a Cartoon Network-ön futó Igazság Ligája című animációs sorozat. Mondhatnám úgy is, hogy ennek hatására kedveltem meg végérvényesen a DC Comics világát, ahol a The Batman Animated Series vagy a Batman: Beyondhoz hasonlóan olykor igen komoly morális dilemmákat feszegető történetszálak is felütötték a fejüket. Ilyen örökség mellett természetesen elképesztően izgatott voltam amiatt, hogy a Warner 2017-ben végre a nagyvásznon is összerántja az Igazság Ligája névre hallgató szuperhősformációt.
(tovább…)A Disney Animation Studios a 2010-es Aranyhaj és a nagy gubanc óta képtelen hibázni. Néhány felesleges, ám anyagilag jövedelmező folytatástól eltekintve. Az egeres cég eredeti történetei, habár minőségükben, na meg mondanivalójukban néhol még mindig alulmaradnak a Pixar alkotásaival szemben, azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy a Disney ne járna közel ahhoz, hogy beérje a lámpás céget. Legújabb animációs filmjüknek, a Raya és az utolsó sárkánynak is csak egy hajszálnyival több merészségre lett volna szüksége a bravúrhoz.
A Batman képregények nyolcvan éves fennállása alatt már megannyi képregény alkotónak nyílt lehetősége arra, hogy újra gondolja vagy éppenséggel kifacsarja a sötét lovag ezerszer hallott legendáját. Mégis a denevérember hosszú pályafutása alatt maximum egy tucatnyinak sikerült az a bravúr, melyben nem csak újra gondolták Gotham álarcos bosszúállóját, hanem egy olyan oldalát mutatták meg az olvasónak, ahol a jó és a rossz közti határvonal talán sosem létezett. Sean Murphy 2017-ben megjelent – tavaly óta pedig a Fumax kiadónak hála végre magyarul is olvasható -, nyolcrészes Batman: Fehér Lovag címre keresztelt minisorozata pontosan ez a fajta történet, azonban Murphy elbeszélésében eme elgondolás még csak annak a bizonyos jéghegynek a csúcsa.
A mérnöki precizitáshoz hasonlóan kitalált Marvel Filmes Univerzum atyaúristene Kevin Feige sem így tervezte a negyedik fázis elindítását. A 2019-es Pókember: Idegenben óta ugyanis közel másfél évnyi kimaradást okozó covid-járvány bár Feige szerint csak szó-szó kavarta meg a következő évek terveit. Azért az semmiképpen sem elvitatható tény, miszerint a Marvel háza táján sem lesz már semmi ugyanolyan, mint azelőtt volt.
A három évvel ezelőtt bemutatott Wonder Woman igazi korszakalkotó mérföldkőként vonult be a köztudatba, ugyanis a szuperhősfilmek műfaján belül olyat vitt véghez, amelyre egészen addig nem igazán láthattunk példát. Patty Jenkins rendezését a kritikusok és a nézők is egyaránt szerették, így nem is volt kérdés, hogy a folytatásnak előbb vagy utóbb el kell készülnie. Már csak azért is, mivel a DC a Wonder Woman képében végre tényleg olyan filmet rakott le az asztalra, melybe csak nagyon kevés helyen lehetett belekötni, ami a Batman Superman Ellen vagy az Öngyilkos Osztag méretes kritikai zakózásai után tényleg felért egy csodával.
Vírusok. Talán a földi ökoszisztéma egyik legnagyszerűbb és legsokrétűbb lakói, akik ugyan önmagukban véve nem élőlények, mégis szorosan kötődnek az élő szervezetekhez. Nem véletlen tehát, hogy Hollywood évtizedek óta hatalmas örömmel veszi elő őket, ha éppen az ismert emberi világ végét szeretné elhozni, vagy szimplán csak szeretné kicsit elgondolkodtatni nézőit. Ha vírusokkal, netán járványokkal kapcsolatos filmeket szeretnénk megtenni az esti mozi főszereplőjévé, akkor igen hamar megtapasztaljuk, hogy az emberi szemmel láthatatlan organizmusokat a történet központi elemévé emelő alkotások tárháza legalább olyan széles, mint maguk a vírusok. Az alábbiakban így elsősorban azt a Top 5 filmet fogom górcső alá venni, ahol a mikroorganizmusok szinte egyik pillanatról a másikra döntötték meg az ember földi uralmát és amelyeket látva máris úgy fogjuk érezni, hogy bizony hatalmas mázlink van, miszerint mi csak egy bizonyos coviddal vívunk éppen élet-halál harcot.
(tovább…)November 19-én elrajtol a Sony következő generációs asztali konzolja, a PlayStation 5, amelynek örömére a japán konzolgyártó ugyanezen a napon stílszerűen egy újabb Pókember-játékkal is megörvendezteti a játékosokat. A nagy sikerű, 2018-ban megjelent PS4 exkluzív Spider-Man kvázi folytatásaként is felfogható Spider-Man: Miles Moralesben az Insomniac Games csapata Peter Parker helyett ezúttal a címszereplő Miles-ra helyezi a hangsúlyt, akinek minden újdonsült képességére, na meg ügyességére szüksége lesz, ha elejét szeretné venni az újabb szupergonosz fenyegetésnek.
Erick Kripke és az Amazon tavaly ilyenkor talán még nem is sejtették, hogy mennyire beletenyereltek a tutiba a szuperhős műfajt alapjaiban feje tetejére állító The Boys-szal. Egy a popkultúrát lassan egy évtizede totálisan leuraló zsánert elvégre önmagában nézve nem veszélytelen dolog kiforgatni. Kripke azonban a tőle megszokott cinikus, ámde végtelenül szórakoztató görbetükröt állított a mindennapokat átszövő szuperhősmítosznak, az ezt szponzoráló, sok esetben rendkívül káros nagyipari cégeket sem kímélve. A The Boys mégsem ezek miatt lett talán az utóbbi évek legeredetibb és egyben legszórakoztatóbb televíziós, akarom mondani streaminges produktuma, mely a második évadra szinte semmit sem veszített a korábbi erényeiből.
Figyelem! A kritika innentől kezdve minimális spoilereket tartalmaz a The Boys második évadának első négy részét illetően!
Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy van-e bármiféle értelme végső soron megírnom eme cikket. A helyzet végül azonban úgy hozta, hogy mégsem maradhatok csendben, mert egy belső hang azt súgta nekem: hallassam a hangomat, hiszen ami a The Last of Us Part II körül folyik az elmúlt néhány hétben, az minden, csak nem normális. De mire is gondolok pontosan? A történet egy a játékiparban már megszokottnak tekinthető, viszonylag vaskos szivárgással kezdődött, ahol a játék cselekményének néhány fontosabb fordulata idő előtt látott napvilágot, némi játékmenettel megfűszerezve.
Nehéz időket élünk mi tagadás. A jelenleg is világszerte egyre csak burjánzó koronavírus-járvány mellett egy a mindennapjainkban velünk élő, elsőre ártalmatlannak tűnő, ámde valójában társadalmainkat belűről rágó parazita is újfent felütötte a fejét. Noha talán soha nem is tűnt el igazán, inkább csak hibernálta magát, hogy aztán a megfelelő pillanatban újult erővel és természetesen új formában ismét megpróbálkozzon, hogy újfent lángba borítsa az amúgy is meggyötört világot.
