Animáció

Sárkányfű a léleknek – Raya és az utolsó sárkány kritika

A Disney Animation Studios a 2010-es Aranyhaj és a nagy gubanc óta képtelen hibázni. Néhány felesleges, ám anyagilag jövedelmező folytatástól eltekintve. Az egeres cég eredeti történetei, habár minőségükben, na meg mondanivalójukban néhol még mindig alulmaradnak a Pixar alkotásaival szemben, azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy a Disney ne járna közel ahhoz, hogy beérje a lámpás céget. Legújabb animációs filmjüknek, a Raya és az utolsó sárkánynak is csak egy hajszálnyival több merészségre lett volna szüksége a bravúrhoz.

Kezdjük ott, hogy már a Raya és az utolsó sárkány elkészülése is felért egy kisebb csodával. A koronavírus járvány miatt a film szinte minden egyes fennmaradt produkciós fázisát otthonról kellett befejezni, nem is beszélve az animációs filmek lelkét adó szinkronmunkálatokról. Az ideálistól vészesen messze álló körülmények ellenére a Raya végül elkészült, én pedig újfent szomorkodhattam, hogy ezt a filmet sem egy moziteremben volt szerencsém megtekinteni.

A Raya vizuális megvalósításában ugyanis olyan nagy mértékben léptek szintet a Disney animátorai, hogy tényleg csak kapkodtam a fejemet a laza másfél órás játékidő alatt. A dél-kelet ázsiai kultúrák alapján megalkotott Kumandra világa már a legelső percekben beszippantott, szóval akik élnek-halnak a keleti kultúrákért, ők minden bizonnyal tényleg elalélnak majd a látottaktól. Hasonlóan szép dolgok mondhatóak el az eleganciát az epikussággal ötvöző akciójelenetekről, amelyekből talán lehetett volna több, mégsem szabad elfelejteni, hogy végső soron mégiscsak egy családi moziról beszélünk, ahol tetszik-nem tetszik, sajnos csínján kell bánni az efféle dolgokkal.


Maga a látványos csihi-puhi persze önmagában mit sem ér, ha nincsenek mellé szerethető, egyben azonosulható karakterek, na meg egy remek történet, ami mindezeket összefogja. Kissé fájó, hogy a Raya valahogy ez utóbbi kettőben nem igazán mer ismeretlen területre merészkedni. A megosztott és egymással hadban álló törzsek koncepcióját már láthattuk megannyi helyen, ahogyan a harcos hercegnő figurája sem fog túl sok meglepetést okozni a gyakorlott filmkedvelőknek. Másik címszereplőnk, Sisu, a sárkány viszont annál inkább.

A kölyök labrador lelkesedésével átitatott Sisu-t megszólaltató Awkwafina egyszerűen elképesztő energiával tölti meg a figurát, aki még a legreménytelenebb helyzetekben is képes pozitív maradni. Ez a kisugárzás, jóllehet rettentő ragadós, így tényleg ne lepődjünk meg, ha a játékidő végére azt vesszük észre magunkon, hogy Sisuhoz hasonlóan mi magunk is kicsattanunk a pozitív gondolatoktól. Amiben azért nem elhanyagolható szerepe van a Raya hangját kölcsönző Kelly Marie Tran meglepően sokrétű játékának is, aki kezdő létére olyan szinkron veteránokra jellemző profizmust hoz ki magából, hogy komolyan emelem kalapomat a vietnámi származású színésznő előtt.

Ahogy nem mehetek el szó nélkül James Newton Howard hol kissé titokzatos, hol felemelően lágy, mindazonáltal mindvégig szívmelengető zenei aláfestése mellett, mely hangzásvilágában habár nem rest hű maradni a távol-keleti hagyományokhoz, az akciójelenetek alatt azért befigyelnek a zeneszerzőtől megszokott, mondhatni klasszikus motívumok. Howard őstehetségét mégis azok a végtelenül minimalista számok hozzák ki teljes erőbedobással, ahol a Raya rendezői a párbeszédeket mellőzve csak a zenére és a látványra támaszkodva igyekeznek átadni a Kumandra világában rejlő csodát.

Összegezve, a Raya és az utolsó sárkány bár közel sem oly eredeti, mint amilyennek mutatni szeretné magát, ám összetevőit külön-külön is megvizsgálva ezzel végső soron mégsincs különösebb probléma, mivel még így is egy olyan káprázatosan megkomponált lelki fröccsel leszünk gazdagabbak, amire manapság, azt hiszem, sokunknak szüksége volna.