Képregény

Hit+1, avagy az első önálló Kis Dög (vér)folyam – Ha/Ver, Második könyv ajánló

Legutóbbi alkalommal, azt hiszem, ott hagytuk abba, hogy kicsit latolgattuk közösen, mi lehet az oka tapintható világunkban a szuperhősök teljes hiányának, illetve elgondolkodtunk, vajon jobb hely volna-e planétánk, ha köztünk élnének, esetleg az ár, amelyet fizetnünk kellene, nem egészen lenne arányban a kapott értékekkel. A soron következő darab egy érdekes kakukktojás, ugyanis itt megfordul a sorrend, az előző cikkem második szegmenségben érintőlegesen említett Kis Dög (Hit-Girl) kap főszerepet, míg Dave Lizewski ezúttal pusztán asszisztál a történesek sűrűjében. Amennyiben velem vagytok és készen álltok egy második fejesre, a szó realisztikus, továbbá pejoratív, videójátékokból ismert jelentésében, akkor ne tétovázzunk. Jelenlegi kulcsfiguránkhoz hasonlóan a vetődés pillanatában határozzuk el, hogyan tovább!

„Más lett a világ…”

Ahogyan a korábbi sztori esetében, itt is fennáll az ugyan csak részleges, mozgóképes adaptáció ténye, akik tisztában vannak az eleddig utolsó, szériából készült mozifilm cselekményével, azoknak valamelyest ismerős lehet a levezénylés, azonban a nyomtatott forma ezúttal is sokkal többet tartogat számunkra.
Ha nem olvastátok volna a nyitó darabot, ezen a helyen álljatok meg és pótoljátok be a történéseket, hiszen a második etap szettingjét felvázolandó, sajnos némely, közelmúltban felfedni nem kívánt eseményeket kell most feszegetnem.

A gyűjtemény pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az ezelőtti, keménykötéses kollekció elengedte: Kis Dög elveszítette édesapját és egyben mentorát, VérProfit (Big Daddy). A felbőszített maffia, a múltkor ecsetelt leszámolás következményeképpen, immáron új vezetés alatt igyekszik összeszedni megmaradt katonáit, kétségbeesetten kívánva a súlyos mizériájuk miatt okolt, Ha/Ver ezenfelül aktuálisan központba helyezett karakterünk vesztét. Mindy McCready pedig, így hívják ugyanis amazonunkat polgári nevén, visszakerült halottnak hitt édesanyja és annak történetesen rendőr, párja gyámsága alá.

Ámbátor mielőtt tovább lépnénk, fel kell hívnom a figyelmet két elkerülhetetlennek tűnő változásra, amin a Mark Millar által generált játszótér keresztül megy. Ha visszaemlékeztek, ezt megelőző írásomban még egy olyan, kézzelfogható, megszokott közegről beszéltem, ahol az önkéntes igazságtevők esete kirívónak számított. Az általuk képviselt önbíráskodás egyfajta hópárduc effektus volt a sivatagban.

Ahogy mindazonáltal elharapódzott a jót tenni vágyók száma és a korábban internetes hírességgé avanzsált „első igazi szuperhős” népszerűsége az egekbe szökött, úgy kezdett az álarcosok jelenléte az eddigi színpaletta részévé válni. Ugyan egyelőre koránt sincs ereje teljében a mozgalom, de azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy a légkör markánsan módosult. Viszont ne higgyük azt, hogy kizárólag pozitív vonzataiban érvényes az okfejtés, éppen ellenkezőleg. Ügyeletes tollforgatónk nem sokat teketóriázva, rögtön az arcunkba vágja a kőkemény tényeket: itt, Ducard szavaival szembe menve, az elszántság közel sem lesz elég. Igen, a metamorfózis elindult és kétségtelenül zajlik, ezzel együtt a gyerekcipőben trappoló, emberfeletti képességekkel meg nem áldott héroszok könnyen veszíthetik életüket a városi dzsungelben.

A másik fordulat éppen a feltenni kívánt kérdésben rejtezik. Eleinte azzal foglalkoztunk, miért nincsenek jelmezes védelmezők, illetve megérné-e nekünk, egyszerű embereknek az átalakulás? Most pedig, ahogy a nyomtatott oldalak megkezdték dinamikus elszakadásukat a mi földhözragadt valóságunktól, felvetül a képregény univerzumának pillanatnyilag tárgyalt állása szerint nagyon is létező beöltözöttek szemszögének egy további vetülete: a „miért” helyett inkább a „meddig” kérdőszóval kell élnünk. Meddig mehet el a gengszterek kiiktatása, ha szeretteink élete a tét?

„Az utcai harcban a katona időnként a saját tábornoka.”

A lefestett vázszerkezet után kövessük tovább az eseményfolyam alakulását, Mindy szemrevételezésével, amint az új helyzetébe próbál beilleszkedni. Érdekes rávilágítani a tényre, annak ellenére, hogy egy 12 éves gyermekről beszélünk, problémái mégis sokkal idősebbnek tüntetik fel. Lehet-e a továbbiakban normális élete annak, akit fiatal kora ellenére nehézfiúk lelkiismeret nélküli eltakarítására neveltek? Egy olyan miliőből visszacsöppenve próbálja megállni a helyét a hétköznapi életben, amely az erőszakon kívül mást csupán nyomokban ismer, jelleme valahol a negyedik Robin és Deadpool között félúton megrekedt és a szürke normalistásról abszolút nincsenek fogalmai.

Miközben protagonistánk egyfajta pszichózisban lubickol és egykori tanítójának továbbra is fejében részt követelő mantráinak emlékszemelvényeivel, valamint a gyásszal próbál megküzdeni, addig régebbi címszereplőnk igyekszik még inkább megfelelni az elméjében élő, színes tinta áztatta oldalakból felépülő, eszményi portrénak. Kettejük párosa sok szempontból érdekfeszítő, egyikük az átlagossá válás művészetére tanítja a másikat, cserébe hiánypótló harci kiképzésben részesül, a leghúzósabb fajtából.

Fontos eltérés, hogy Kis Dög nagyon is szívesen, rezzenéstelen arccal tesz hidegre bármilyen brigantit, ugyanakkor Ha/Ver, betartva a Batman által is alkalmazott kódot, inkább tartózkodik mindettől.
A paneleken teret kapó két közös akciójuk a maga durvasága ellenére felettébb szórakoztató, a gonoszság elszánt üldözésének, azonfelül a tréningnek szentelve.  És ha eme tények ismeretében alaposan átrágjuk magunkat mostani főszereplőnk személyiségén és lélek kútjának káváján átlendülve mélyebbre merülünk, egy béklyóit vesztett, démonian bájos alternatív Damian Wayne hasonmást találunk, mesterien kreált, egyedi fűszerezéssel.

Hadd tegyem hozzá, hogy a januári eszmefuttatásom tárgya talán inkább az uraknak kedvezett és a nemzetközi nőnapot is elhagyjuk, mire ez az iromány megjelenik, de ezúttal kétségkívül elmondható, hogy a hölgyeknek is bőségesen akad kapcsolódási pont a műben. Az iskolai életben, persze az elpalástolt személyazonosságának ismerete nélkül, a helyi „nagymenő” lányok általi piszkálódásnak kitett hajadon motívuma egészen romantikus komédiákba illő, természetesen a helyzet megoldása közel sem lesz az. Ugyanakkor felemelő látni, ahogyan a múltbéli életvitele által ennyire keménnyé formált, legtöbbször srácokat lepipáló, nagyszerűen megírt modern Artemisz elrugaszkodik a neki még mindig idegen körülmény adta nehézség rámpájáról, hogy helytállva magasabbra érkezzen. Tudom, groteszk szituációkban ismételten bővelkedik a kiadvány, noha higgyétek el, ajánlatos vetni rá egy pillantást!

„Az ördög elképedve állt, és érezte milyen ocsmány a jóság.”

Feltétlenül meg kell ejtenünk pár plusz állomást a végkifejlet előtt, néhányan bizonyosan
kitaláltátok a passzus alcíméből, hogy szeretnék egy-két gondolatot lejegyezni a volontőr lovagjainkkal szemben álló erőkről. Egyfelől a már emlegetett, de nem nevesített, Ralphie Genovese kerül előtérbe, rangidősként átvéve a szervezett bűnözés megmaradt szegmense feletti uralmat testvére halála után, mindenáron igyekszik lekaszaboltatni a vele szembe szegülőket. Nem egy klasszikus jelmezes gazfickó, ennek dacára üdítő színfolt a műfaj ellenlábasainak listáján.

Úgynevezett intézményes agorafóbiával rendelkezik, a rengeteg börtönben töltött idő miatt a szabad levegőn való létezést nehezen tudná megszokni, tehát befolyását kihasználva cellájából irányítja embereit. A kötött füzeteken kívül is több ehhez hasonló példát láttunk, így jócskán kisarkított figurája ismerős lehet. Másfelől ismét megkapjuk Vörös Ködöt (Red Mist), akiről értekeztem múlt alkalommal egy keveset.

„Jótevőből” szupergonosszá átvedlett énjének első, félrement, ám kamerák által kitűnően dokumentált cselekedetét követően kényszerű, kontinenseken átívelő tapasztalatszerzésre indul, habár hamar rájöhetünk, az ismert popkulturális bölcsességet parafrazálva: a simább, könnyebben járható utat választja majd. Ezzel együtt az alkotásban megválaszolásra kerül a maszkos ellenfelekkel kapcsolatban oly sokszor körül járt tárgykör, miszerint a John Romita Jr. ábráival formába öntött mikrokozmoszban a bajnokok érkeznek egy nüansszal hamarabb s aztán a káosz katonák, akik etalonként Chris Genovese karmazsin álcába bújt, atyja nyomdokaiban elkeseredetten tapodni akaró alteregójára néznek fel kezdeti, kirakat tombolása révén.

Apropó formák, azt kell mondanom, a rajzok fejlődtek, az ide egyaránt tökéletesen passzoló mázas alap megmaradt. A beállítások ezzel együtt, ha lehet, még bátrabbá, a vonások élesebbé, a színek pedig cizelláltabbá váltak. (A lila-vörös kombinációk feltűnően el lettek találva!)

De minden jónak vége szakad egyszer, így sajnálatomra ennek a remek történetnek úgyszintén. Külön nem tértem ki rá, meghagyom nektek a felfedezés sokkoló perceit, a lezárásban kapunk egy hamisítatlan Kis Dög ámokfutást, fantáziadúsan változatos elemekkel, lévén a régi szokások nehezen halnak. Közben végigkísérhetjük a zsaru nevelőapával kialakuló összezörrenéseket a titkos esti kiruccanások okán. Lesz még egy vérgőzös családmentés és a kifutás… nos, az indigó köpeny szögre akasztásának szükségessége mellett nagyszabású továbbvitelt helyez kilátásba.

Summázva a fentebb leírtakat, bátran ajánlom mindenkinek ezt az öt számos miniszériát tömörítő szedetet, aki az első könyvért akár parányit lelkesedett, a gyomra be tud fogadni még egy adagot a már megszokott tálalásban érkező drasztikus látványvilágból, illetőleg egy erős, szerethető, mindamellett infernálisan brutális és vagány hősnőről szeretne olvasni. Keretbe téve egymásba fűzött ideáimat, szabadjon egy Scott Snyder parádés előszavából vett idézettel befejeznem: „Kizárt, hogy olvasás közben ne ragadjanak titeket magukkal a figurák, az eszeveszett akciók és persze a képregények imádata, amely áthat minden egyes oldalt!”

Ha kedvet kaptatok a Ha/Ver Második könyvhöz, akkor itt tudjátok megkaparintani.