Képregény

A kis erő kis felelősséggel jár? – Ha/Ver, Első könyv ajánló

Vélhetően sokatok számára ismerős lehet az írásom apropóját adó kiadvány szójátékba burkolt megnevezése, ha máshonnan nem is, hát az azonos című, adaptációként készült mozifilmekből bizonyosan. A jogokat ugyanis már azelőtt megvásárolták, hogy a képregény első száma, eredeti formájában ténylegesen megjelent volna nyomtatásban. Ennek okán legyintve mondhatnátok, hogy jól ismeritek a sztorit, hiszen minden ott volt a vásznon, de ezzel igencsak távolra kerülnétek a tényleges tényektől. Cikkemben szeretnék többek között rámutatni a markáns tartalmi többletre, amely a papír alapú forma esetében fennáll. Továbbá veletek együtt egy habkönnyű elemzésbe bocsátkozni, némi kedvcsinálással egyetemben, amennyiben partnereim vagytok benne. Lássuk!

„Nincs baj az álmodozással, csak ne hagyd figyelmen kívül a valóságot!”

És hogy milyen indokkal kezdtem az első szakaszt ezzel a furcsának ható idézettel ? Az egyik okom a jelenleg, kicsit megkésve, tárgyalni kívánt gyűjteménynek talán legszembetűnőbb, nekünk szegezett kérdése volt. Mi az eredete annak, miszerint saját, tapintható, hétköznapi világunk teljességgel nélkülözi a szuperhősöket?

Na nem olyanokról beszélek, akik egy haldokló bolygóról ideutazva a miénknél jóval istenekhez közelibb fizikummal és képességekkel bírnak. De még olyanokról sincs szó, amely személyek valamilyen úton-módon, csupán véletlenek folytán kapnak, vagy kvalitásaik által elnyernek, esetleg méltóvá válnak emberfeletti attribútumokra. A való életben nem, hogy az űr sötétjén keresztül milleniákon át utazó mágikus gyűrűk és viharokat szelídítő, bátor és tiszta szívet kívánó pörölyök nincsenek, de a tech hősök archetípusával sem találkozhattunk soha.

Se egy Batman, Sólyom vagy Vasember. Miért nem ragadott senki tapadós ruhát és fegyvert, mondván leszámol a gonoszsággal örök időkre? Vagy szimplán megvédi az egyszeri polgárokat íjjal illetőleg eskrimákkal utat törve, a saját biztonságát és épségét háttérbe helyezve? Nos, jelen főhősünk Dave Lizewski, az író gondolatait tolmácsolva, pontosan ugyanígy latolgatja az eltagadhatatlan igazságot. Hogy pontosan mire jut? Ha kíváncsiak vagytok, adjátok a kezeteket és vetődjünk bele a sűrű patakokban folyó karmazsin folyadékba, melynek mélyén talán ott rejtőzik a válasz!

Kettős életet él: el- s visszatáncol…”

Kezdjük a taglalást az elején. Adott egy teljesen átlagos, sok esetben még azt is alul múló tinédzser, aki nem találja a helyét. Nem ő az osztály legokosabbja, túlságosan jó humora sincs, nem élsportoló és nem büszkélkedhet egyedi stílussal sem. A legtöbb korabeli sráchoz hasonlóan csak sodródik. Azonban otthon van a képregények világában, a hősök közé menekül amikor éppen úgy érzi nincs a jobb életre remény, abbéli aggályok nyomják, hogy a lányok irányában semmilyen ütőkártyával nem rendelkezik, illetőleg, ha éppen csak szabadulna a szokásos mókuskerékből.

Azt hiszem az előbbi gondolatmenet tökéletesen érthető a rajzolt panelekben elmesélt történetek szerelmeseinek. Egy rosszabb napján ki ne képzelte volna már magát kedvenc hősének helyébe? Birtokol minden előnyös tulajdonságot, egy percig sem kell köznapinak tűnő problémákkal foglalatoskodnia, csupán megmenti a világot aztán kortárs Hadrianusként végigjárja a diadalmenetet, mindeközben a kiszemelt hölgynek csókot hint a képzeletbeli Black Beauty vezetőfülkéjéből. Persze én is tudom, hogy manapság a képregényipar igyekszik már ettől jóval mélyebb sztorikkal előhozakodni és amíg lesznek Scott Snyderek, valamint Mike Mignolák, addig összeteszem mindkét kezemet örömkönnyektől áztatott szemmel. A végkövetkeztetés azonban, amelyre kitérni szándékoztam, majdnem minden esetben hasonló. A hérosz ideája szinte mindig túlmutat rajtunk, felettünk lebeg jelzőfáklyaként és morális irányt diktál kesztyűs, olykor vörös, légkalapácsszerű kezével. Hiszen a lovagiasság, illetve bajtársiasság még nem halt ki ugye? Vagyis várjunk csak…

Ahogy tovább gördítjük a történet szálait, kedvelt protagonistánk idővel pontosan az ellenkezőjét találja majd. De ne szaladjunk ennyire előre. Hol is tartottunk? Ja igen a hősökről való álmodozásnál. Ennek folyományaként, továbbá az elkeseredettség és édesanyja elvesztése felett érzett gyász elegyeképpen, Dave, kvázi sugallattól vezérelve jelmezt rendel és ölt, majd az önkéntes igazságtevők ösvényét kezdi járni. Ha eleddig senki sem tette meg, miért ne ő legyen a példa? A motiváció közel sem tipikus, jobb szóval élve inkább, ami mögötte lapul, túlságosan átlagos és középszerű igazságosztóhoz mérve.

Mit is értek ez alatt? A szülő természetes halála nem ad okot semmiféle bosszúhadjáratra, a napok monotonitása, ezenkívül a viszonylagos magány sem lenne elég efféle őrültséghez, ám a három együttesen, erős igazságérzettel fűszerezve, egy olyan sarokba szorítja a főszereplőt, ahonnan az adrenalinnal felpumpált utcai verekedések mégis szinte hívogatóan hatnak. Az iskolában a civil ruha alá kerülő jelmez, a szuperhős tradíciót követve, szintén émelyítő érzést nyújt… Egészen az első összetűzésig egy kisebb, helyi csoporttal, ahol döbbenetes ám logikus felismerésként robban be a megrázó, kijózanító és szomorú igazság: ha kiképzés nélkül és hiányos felszereléssel szállsz szembe akár csak pitiáner tagokkal, rövid úton meg fogsz halni.

Húzós, féléves felépülés, sok fércelés és a testedbe ültetett „fém kiegészítők” várnak rád és innentől már közel sem elképzelhetetlen, hogy pontosan ez az indok amiért, legalábbis látszólag, eddig senkinek sem jutott eszébe sztreccs ruhát húzni és magánhadjáratba kezdeni az éj leple alatt. Valóságosan nyilall belénk a tapintható szégyen és fájdalom, a kissé szerencsétlen, de szerethető „első igazi szuperhős” elbukott volna? Ugyan dehogy! Egy ideig talán próbálja bemagyarázni magának a rajzolt füzetekből rakott máglya mellet, hogy ennyi volt. Egy ilyen fiaskó után soha többet!

De végül a bőr alá kúszó, tarkónál kaparászó érzés mégis visszacsábítja. Újra a sűrűjébe repítve magát elköveti az első, hamisítatlan hőstettét: megoltalmaz egy teljesen idegen fickót, amíg az őt körülvevő tömeg csak rögzíti az eseményeket, azon túl pedig feltölt mindent a világhálóra. Emlékeztek mit írtam feljebb? Az immáron, ugyan kissé absztrakt módon, megfelelő névre találó Ha/Ver (Kick-Ass), átesik a tűzkeresztségen, eközben pedig jól kivehető, hogy a posztmodern hős köré gyűlő sokadalom inkább a vér szagát követi, semmint a nemes eszméket. A döntő pillanatban ő maga mondja ki a kvintesszenciát, a közömbösség világának kritikáját megfogalmazva, ámbátor a cselekedet így még helyénvalóbbnak bizonyul, sőt egy csapásra sztárt farag az addig magát kirekesztve érző tiniből. Viszont ez még mind semmi ahhoz képest, hogy merész húzásával mozgalmat indít el és ennek minden pozitívumával párhuzamosan, magára vonja a Genovese maffia család figyelmét.

„Hős akárkiből lehet…”

Ezek után miképpen halad tovább az eseményfolyam? Meg tud-e birkózni Dave a hirtelen ránehezedő nyomással? Még ennyi idő után is utálnálak titeket megfosztani a szépen elhelyezett csavarok felfedezésének élményétől, így hát csak nagy vonalakban: lesz még itt két, semmiből felbukkanó, felső ligában játszó önbíráskodó Kis Dög (Hit-Girl) és VérProfi (Big Daddy) személyében, akik egy félresikerült akció utolsó, sorsdöntő másodpercében megmentik Ha/Ver irháját. Velük kapcsolatban merült fel bennem, hogy akkor most ki is volt elsőként ebben a bizniszben?! Nem mellesleg pedig tökéletes kontrasztot adnak a főszereplő és saját apjának egymáshoz való viszonyát tekintve, továbbá az eredet sztorijuk sem biztos, hogy annyira legendába illő, mint állítják.

Az egész köteten keresztülhúzódik egy beteljesülni nem igazán akaró, már-már groteszk és végtelenül esetlen szerelmi szál. És itt most az utóbbi jelzőt értsétek a szórakoztató és az olykor felettébb kínos szinonimájaként. Továbbá feltűnik Red Mist (Vörös Köd), aki simán versenybe szállhat a képregénytörténelem leghaszontalanabb antagonistája címért. Közben kulcsfiguránk rájön, hogy a testébe került implantok miatt a fájdalom megközelítőleg 85%-át immáron nem érzi, ami bizonyos ponton igencsak jól fog jönni…A lezárásban pedig eljutunk a felbőszített gengszterek és a mindeközben kvázi csapattá szerveződött jelmezesek közti elkerülhetetlen leszámolásig, amely egyik oldalon sem jár áldozatok nélkül. Az írói munka végig zseniális, azt kell mondanom Mark Millar tökéletesen beletrafált ultrarealisztikus világával abba, milyen is egy hamisítatlan 21. századi eposz. Semmi finomkodás, rengeteg vér és persze interneten rendelhető hőstettek. (Ha voltatok olyan szerencsések, hogy a cikk elkészültének pillanatáig kipróbálhattátok a Spider-Man: Miles Moralest, akkor találkozhattatok hasonló ideával, a „Friendly Neighborhood Spider-Man App” formájában!)

Akik korábbról ismerték az alkotót, azok valószínűleg nem lepődtek meg a minőségen, hiszen a keze alól került ki ezelőtt Justice League, X-Men sőt Youngblood is. A mellette tevékenykedő rajzoló neve szintén sokat mondó, elvégre John Romita Jr. felelős a képi világért. Igen, annak a Romitának a fia, aki a legendás Stan Lee közvetlen munkatársa volt. Ilyen örökséggel megfelelni az elvárásoknak nem könnyű, ámbátor nekem kifejezetten tetszenek a sokszor mázas és rajzfilmszerű ábrázolások. Már csak abból a szempontból is, hogy a borzasztóan naturalista összecsapásokat kitűnően ellenpontozzák.

Azt hiszem nem maradt más hátra, mint az összegzés. Mindenkinek ajánlom, ezt az első 8 számból készült összeállítást, aki kicsit is szereti a fő csapásiránytól eltérni nem félő szuperhős sztorikat, továbbá a gyomra el tudja viselni, azt a cukormázzal tálalt brutális látványvilágot, amit a kollekció magában hordoz. A végére pedig, mielőtt számonkérnétek rajtam, lássuk, hogy fel akarják-e oldani az irományom elején említett kérdés rejtélyét a készítők? Részben talán igen, de semmiképpen sem adnak teljes megnyugvást biztosító választ az első futam fináléjában. Meghagyják az olvasónak, hogy elgondolja, a világ, amelyben létezik, jobb hely volna-e önbíráskodókkal telítve? Vagy az ár, amit fizetnénk, az igazság erőivel szinte törvényszerűen együtt érkező káosz katonák jelenléte, már túl magas lenne? Csak gondoljatok bele!