Film

Csoda nélkül mit érek én? – Wonder Woman 1984 kritika

A három évvel ezelőtt bemutatott Wonder Woman igazi korszakalkotó mérföldkőként vonult be a köztudatba, ugyanis a szuperhősfilmek műfaján belül olyat vitt véghez, amelyre egészen addig nem igazán láthattunk példát. Patty Jenkins rendezését a kritikusok és a nézők is egyaránt szerették, így nem is volt kérdés, hogy a folytatásnak előbb vagy utóbb el kell készülnie. Már csak azért is, mivel a DC a Wonder Woman képében végre tényleg olyan filmet rakott le az asztalra, melybe csak nagyon kevés helyen lehetett belekötni, ami a Batman Superman Ellen vagy az Öngyilkos Osztag méretes kritikai zakózásai után tényleg felért egy csodával.

Három esztendővel később megkaptuk a régóta vágyott, stílusosan csak Wonder Woman 1984-re keresztelt második részt, amely amellett, hogy nem rest szembe menni a feléje támasztott elvárásokkal még a koronavírusjárvány okozta iparági katasztrófával is kénytelen szembenézni. Mert nincs mit szépíteni azon, miszerint a WW84 ízig-vérig a nagyvászonra készült. A film minden apró részletéből süt, hogy ennek bizony tényleg egy IMAX vásznon lenne a helye, nem pedig a tévénk vagy a laptopunk képernyőjén. Egy ideálisabb világban minden bizonnyal teljesen máshogy beszélnénk most a WW84-ről, amin amolyan jó 2020-as módon sokan olyan dolgokat kérnek számon, melyeken egy teltházzal működő mozikkal teli világban amúgy csak legyinteni szoktak.

A történet 1984-ben veszi fel a fonalat, ahol Diana Prince (Gal Gadot) továbbra sem tudott továbblépni az első részben elhunyt Steve Trevor (Chris Pine) halálán, így magányos szuperhősként tengeti mindennapjait, mígnem egy váratlanul felbukkanó ereklyének hála lehetőséget kap arra, hogy visszakapja elvesztett szerelmét. Balszerencséjére azonban nem ő az egyetlen, akit megkísért a titokzatos csecsebecse, hiszen rajta kívül a kissé hóbortosnak és elveszettnek tűnő Barbara Minervat (Kristen Wiig) valamint az olajbizniszben utazó Maxwell Lordnak (Pedro Pascal) is olyasmit ajánl, ami könnyen a világ végét szabadíthatja az emberiségre. Mert hát egy az apokalipszissel fenyegető konfliktusnak mindenképp helyet kell kapnia egy szuperhősmoziban nemde?

Nos a válasz az, hogy nem feltétlenül. Az első Wonder Woman egyik legnagyobb erénye ugyanis pontosan ebben az ellentmondásban rejtőzött, hiszen az első világháborút valóban apokaliptikus eseményként megélő emberek számára, az ebbe becsatlakozó Diana naiv ám valóban tettre kész hozzáállása azonban olyan csodával kecsegtetett, amiből mi nézők sem maradtunk ki. És itt nem csak a senkiföldjén játszódó akciójelenetekre gondolok elsősorban, hanem azokra az apró, ám végső soron fontos karakterpillanatokra, melyek nélkül a Gal Gadot és Chris Pine figurája is könnyen elsikkadhatott volna a kötelező klisék tengerében.

A WW84 esetében viszont a forgatókönyv bármennyire is igyekszik egyszerűen képtelen lemásolni azt, ami legutóbb már működött. Márpedig a több mint két és félórás játékidő nagyrészében Jenkins tényleg törődik a karaktereivel, azok érzéseivel, motivációval, szóval egy percre sem mondhatjuk, hogy Wiig és Pascal gonosza ne lennének abszolút kedvelhető figurák. Mégis hiába a nagy igyekezet a karakterközpontúság irányába a film egyszerűen nem fordít elegendő időt arra, hogy megfelelően kibontsa, valamint árnyalja a Gadot és Wiig figurája közti kapcsolatot. Ami óriási kihagyott ziccer, tekintettel arra, hogy a két karakter ősellenségek a képregények lapjain, így jó lett volna, ha Jenkins és Geoff Johns szkriptje sokkal erőteljesebben kihangsúlyozzák a két karakter közti végső törést okozó különbségeket.

Ennek hiányában viszont az egész megmarad egy amúgy érthető, ám nagyon felszínes szinten, melyet már annyiszor láthattunk a képregényfilmes műfajon belül. Ezzel szemben Pedro Pascal harsány nem egyszer pedig szórakoztatóan ripacs Maxwell Lordja igazi felüdülésnek hat, mivel az ő esetében tényleg szó sincs holmi irigységből eredő megalomániáról. Ennek ellenére nála sem kapjuk meg azt a fajta mélységet, amit manapság már elvárnánk egy szuperhősfilm antagonistájától. A film legnagyobb problémája mindazonáltal mégsem az alulírt karakterekben, hanem sokkal inkább a kispórólt akciószekvenciákban keresendő. A két és félórás játékidő első igazi akciójelenetnek nevezhető összecsapása valahol a film közepénél kerül elsütésre, de ha azt hinnénk, innen már tényleg beindul a dolog nos elkell keserítsek mindenkit: a hátralévő időben is mindössze kettő vagy három hasonló próbálkozás akad. Ám ezek egyike sem közelíti meg akár kreativitásban, akár monumentalitásában az első rész sokat kritizált CGI-vel túltolt utolsó harmadát. Pedig ha valami nagyon hiányzott a WW84-ből az pontosan Zack Snydernek az a néha túlontúl túltolt megalomán akciójeleneteket érintő felfogása, mely hellyel-közzel még a Snyderi víziótól igen messze álló igencsak kisléptékű Shazam!-ban is felbukkant.

A WW84 mindezen jogosan felróható hibái ellenére egyáltalán nem érződött fájdalmasnak, sőt a néha indokolatlanul hosszú játékideje ellenére kifejezetten jól lehet rajta szórakozni. Jól látszik rajta, hogy Jenkins egy letűnt kor klasszikusai előtt szeretett volna tisztelegni vele, ami a blockbusterekkel telezsúfolt mozik világában biztosan sokakat bevonzott volna a filmszínházakba, és nyakamat teszem rá, hogy egy jelentős többségnek bizony nem igazán lett volna különösebb problémája vele. Mert a WW84-ben szinte minden megvan azokból az elemekből és pontosan azok hiányoznak belőle, amelyek a legtöbb kasszát robbantó nyári sikerfilmből, melyeknek sikerét általában teltházas mozitermekben szokás mérni.

Végső soron tehát a Csodanő új kalandja pont olyan buta, látványos, klisés és csupaszív, mint ahogy azt Hollywood már megannyiszor legyártotta nekünk az elmúlt évek során. A különbség ezúttal mindössze annyi, hogy a moziterem varázsa nélkül mindezen tulajdonságok jelen körülmények inkább érződnek kellemetlennek, mint igazán szórakoztatónak. Mindezektől eltekintve viszont tényleg nem kell félni a WW84-től, ami ugyan tényleg nem világmegváltó, ám arra bőven elég, hogy két és félóra erejéig ömlesztve szívhassuk magunkba azt a fajta pozitivitást, amire 2020-at elnézve bizony nagy szükségünk lenne.