Ahogy egyre több és több szuperhősös film készül, várható volt, hogy idővel megjelennek az olyan darabok, amik az érettebb, felnőtt közönséget célozzák meg. A Logan és a Deadpool már megtették az első lépéseket a megfelelő irányba. Az új Hellboy képében pedig most született egy elrettentő példa is.
Sose felejtem el, hogy mennyire tetszett két éve Jordan Peele Tűnj el! című filmje. Így hát nagyon megörültem, amikor az első anyagok megjelentek legújabb rendezéséből. Rejtélyes kesztyűs kéz, ami egy ollót szorongat, és a főszereplők ördögi másai. Ez így önmagában szép és jó, de az érdekelt legjobban, hogy sikerül-e Peelenek felülmúlni önmagát, vagy megismételnie azt, amit 2017-es alkotásában csinált. 
A Marveltől megszokott kikacsintások és utalások tarkították az eredettörténetet, így egy igazi bennfentes, Marvel-univerzumban jártas néző szinte képkockáról képkockára felfedezhetett valami rejtett utalást, háttérben felbukkanó, ismerős mellékszereplőt, helyszínt, hogy aztán azonnal be is azonosítsa korábbi ismeretei alapján. Spoilermentesen a Marvel kapitányról.
Hogy az év legjobbjai között van a helye, az nem vitás. Számomra teljes mértékben az év legjobbja (2018) élvezeti potenciál és elegancia szempontjából. Azonban esetleges Oscar-győzelme művészi innovációs szemszögből kétségbeejtő, bőnyálas szembeköpése lenne a filmes szakmának – esztétikai szempontból nem ad hozzá sokat a meglévő ábrázolásokhoz; biztonsági játék, persze, abszolút élvezhető és példázatjellege helyes morál köré szerveződik.
Politikusokról filmet készíteni veszélyes dolog. Még élő politikusokról pedig még inkább. Adam McKay A nagy dobás rendezője viszont nem riad meg a feladattól és a világtörténelem talán egyik legbefolyásosabb alelnökéről készített filmet.
Az I. világháború legtöbbünk számára régi, fekete-fehér vagy szépia színű, ugráló mozgású némafilm felvételeken létezik. A gyűrűk ura rendezője, Peter Jackson viszont arra törekedett, hogy életet leheljen az öreg archív anyagokba, az eredmény pedig olyan lett, mintha csak tegnap történt volna minden. Ez a They Shall Not Grow Old.
A XVIII. század rizsparókás, intrikás világa mindig is hasznos muníciót adott a filmeseknek. De miként lovagolta ezt meg Yorgos Lanthimos, A homár és az Egy szent szarvas meggyilkolásának rendezője A kedvenc című új filmjében?
Bizonyára ismert fogalom az ún. telefonnyomkodós mozi. Ha valaki a rémkínos telefonnyomkodós kánonját akarja bővíteni a napokban, akkor ugorjon fel a Netflixre, és kezdje el nézni a Velvet Buzzsaw-t. Tökmindegy, hogy elvárásokkal teszed vagy elvárások nélkül, szerencsére a Netflix révén otthonról nézheted és kényszercselekvést is találsz, ha akarsz. Persze, ez szélsőséges és utólagos hasonlat. Mielőtt az a vád érne, hogy „persze, hogy semmi értékelhetőt nem találsz benne, ha nem is nézted”, tisztelettel állíthatom, végignéztem, sikerült, és erre büszke is vagyok, mert nem csak nézőként érdektelen ez, önmaga iránt is az, így pedig nehéz szatírát művelni. Bizarr, de hülyítős, alibi próbálkozás, ami még kísérletnek is rossz. Sok egyéb dolog hiánya mellett pl. atmoszférát sem sikerült teremteni.
Az Örökösnő nem egy szofisztikáltan drámai/emberi film a magányról, az elidegenedésről vagy a szomorúságról, hanem az életgyűlölet, a nyomasztó életérzés és a nézők kínzásának nagymestere. Mindez egy semmitmondó másfél órába sűrítve.
Mária, a skótok királynője és Erzsébet, Anglia aranykorának megteremtője. Létezhet a történelemnek egy eddig ismeretlen, női oldala vagy a történelmi tények ellentmondanak bármiféle ideológiának? A Két királynő kapcsán érdemes erre pillantást vetnünk!
