Az erdő fái közül a regény lapjaira szökött nimfácska, azaz Lolita, a filmvilágot is hamar megbűvölte. Vladimir Nabokov több száz oldalt szentelt imádatának tolmácsolására, míg Stanley Kubrick és Adrian Lyne egy-egy film formájában áldoztak az oltárán. De ki az igazi Lolita? Melyik rendezőnek sikerült a lány igazi természetét ábrázolnia? Vagy Dolores Haze, Lo csak Nabokov képzeletében élhet tovább?
Mikor jött a hír, hogy filmet készítenek a DC-nél a Suicide Squad képregényekből, sokan előre temették a filmet. Arra a bizonyos i-re a pontot Jared Leto Jokere tette fel, aki inkább hasonlít egy stricire, mint egy őrült bohócra. Ebben az egyben én is egyetértek, és lehet, hogy velem van a baj, de nekem tetszett a film. Nem azt mondom, hogy hanyatt estem a látottaktól, de pontosan azt kaptam, amire vártam. Egy színes, őrült akciófilmet, egész pofás karakterekkel, és itt jegyezném meg, hogy az elektronikus zene remekül működött. De pontosan mi az, ami miatt szinte az összes kritikával szembemegy a véleményem? 
Jason Bourne, az amnéziában szenvedő egykori titkosügynök 2002-ben indult lövöldözésekkel, autósüldözésekkel és verekedésekkel tarkított világhódító turnéjára. A Bourne Identity (Bourne rejtély) az azonos című regény sikerén felbuzdulva Paul Greengrass rendező dirigálásával további két remek folytatás és egy kevésbé sikeres spin-off rész is született, ez utóbbit a széria forgatókönyvírója, Tony Gilroy követte el. Az 5. Bourne-filmhez Greengrass visszatért a direktori székbe, hogy a szűkszavú főhős múltjának újabb titkait fedje fel, újabb leckét adva ezzel a CIA-nak. De vajon képes-e megújulni az egyre inkább korosodó Matt Damon, Mr Greengrass és a Bourne-széria?
Elérkeztünk a harmadik fogáshoz a spagettiwestern filmek terén. Sergio Leone rendező két művét vettük először górcső alá, az Egy maréknyi dollárért és a Pár dollárral többért című alkotásokat. Most pedig megnézzük, hogy mely filmmel lett a mester ikon az amerikai és európai filmkultúra világában. Desszertnek ajánljuk A Jó, a Rossz és a Csúf című filmet (1966).
Miután JJ Abrams a legvégső határ helyett a messzi-messzi galaxist választotta, a Halálos iramban-filmekkel elhíresült Justin Lin ült a következő Star Trek rendezői székébe. Őrá hárult az a feladat, hogy egy olyan folytatást készítsen, ami hozza az előzmények színvonalát, és mindenek előtt méltó az eredeti sorozat szellemiségéhez. Azt kell mondjam, hogy az új filmek közül talán jelen kritika tárgyának sikerült a legközelebb kerülnie ehhez a célhoz.
A mai felnőtt generáció fiatalkorát nagyban meghatározták a hatvanas évek nagy amerikai filmjei. Külön figyelmet érdemelnek a spagettiwestern (vagy más néven makaróniwestern) filmek, melyek közül sok művet a mai napig a kedvenceink közé sorolhatunk. Ezek jobbára európai és olasz származású rendezők kezei alól kerültek ki, innen származik az amerikaiak által gúnyként ráragasztott „spagetti” jelző is. A filmművészet ezen korszakának vége a 70-es évek közepére tehető, addig viszont a szóban forgó műfaj fektette le az amerikai és európai western kultúra alapjait. Kortársaink közül Quentin Tarantino rendező igyekezett magáévá tenni az eszközt, és 2012-ben bemutatott Django elszabadul című filmje, valamint a 2003-ban debütált Kill Bill is őrzi a műfaj stílusjegyeit.
Sergio Leone olasz származású rendező munkássága a spagettiwestern filmek terén kimagaslónak mondható. Az ő tehetségének köszönhető például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968), Egy marék dinamit (1971) és A Jó, a Rossz és a Csúf (1966). Cikksorozatunk a rendező munkásságának nagyjaiból merít ihletet. Három filmjét vesszük elő, melyeket ma már trilógiaként emlegetnek, bár történetük nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, mégis hangulatukban kéz a kézben járnak egymás mellett.
(tovább…)
Ed és Lorraine Warren démonológusok, vagyis ők így definiálják magukat. Ez röviden annyit tesz, hogy ellátogatnak mások otthonába szemügyre venni, hogy a bajbajutottak csak egy lakásproblémával vagy valóban egy paranormális jelenséggel küszködnek. A házaspár nagyobb esetei közé tartozott a Perron családé, melyet az első részben jártak körbe, most pedig itt egy másik, ami az egyik legdokumentáltabb kopogószellem-esetként tartanak számon. Erről szól a Démonok között 2., ami annak ellenére, hogy folytatás, jól sikerült, sőt, jobban is, mint az első része.
A tévében és mindenütt Tini Nindzsa Teknőcöket nyomatnak, abban reménykedve, hogy a legújabb, kifejezetten gyerekközönséget célzó nyári megapic hatalmas kasszasikeré válik. Michael Bay, a Transformersen edződött sztárproducer szárnyai alól került ki a Teknőcök jelen sorozatának második epizódja, az Elő az árnyékból. A Transformerst nem csupán Bayt meghatározó eposzi jelzőként használom, az új Teknőcök film sok párhuzamot mutat a producer korábbi rendezésével. A legföltűnőbb mind közül a zene, melyet egyrészt ugyanaz a Steve Jablonsky szerzett, mint a fönt említett autobot-moziét, másrészt pedig kísértetiesen hasonló a csengése a Transformers soundtrackhez. A továbbiakban a Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból nevetségesen bugyuta történetén, szánalmas poénjain, kihasználatlan színészein és bárgyú mondanivalóján keresztül igyekszek mindenkit meggyőzni arról, hogy moziba erre az „alkotásra” kidobott pénz.
Őszintén szólva már az első A függetlenség napja filmtől sem estem hanyatt, de az legalább szórakoztató volt a maga primitív és ostoba módján. Roland Emmerich ugyanis egyáltalán nem rendezői zsenialitásáról híres, hanem maximum arról, hogy több száz zsillió dollár értékű szídzsíáj effekttel teleküldött mozijaival nyújt afféle bűnös élvezeti értéket a nagyérdeműnek (talán A hazafit mondanám messze a legértelmesebb filmjének). A Függetlenség napja második részére 20 esztendőt kellett várni…Nos, József Attilához hasonlóan én inkább eladnám ezt a húsz esztendőt az Ördögnek, minthogy még egy ekkora galaktikus trágyadombot nézzek. Hogy miért? Vonjuk fel a csillagsávos lobogót, és készítsük a tűzijátékokat.
Múlt héten, vasárnap érkezett meg a 666. lájk a facebook oldalunkra és gondoltunk egy merészet, hogy szenteljünk ennek az alkalomnak egy kicsit nagyobb hypeot. Szerkesztőségen belül különböző javaslatok érkeztek, hogy miként állítsunk egy cikkben örök emléket ennek, aminek az lett a következménye, hogy szinte egybehangzóan az 1976-os Ómen legyen a kiváltságos film, aminek mind történetében aktívan részt vesz a rettegett szám, mind pedig minőségében is illik az oldal profiljába. Bár nem rajongok a horrorokért, de a minőségi alkotásokért és a kihívásokért annál inkább, így rábólintottam.
