Érdekes helyzetben vagyok a Kicsinyítéssel, mivel úgy ültem be a sajtóvetítésre, hogy fogalmam sem volt, mit is fogok nézni. Na jó, a címmel azért tisztában voltam, valamint azzal, hogy Matt Damon lesz a főszereplő. Úgyhogy nálam nem merült fel az a probléma, amit sokaktól hallottam: hogy oké, de hol voltak a poénok? Mert Alexander Payne (Nebraska, Utódok) elsősorban vígjátékként promózta a filmet, aminek – valljuk be – tényleg nem elég ütős a Kicsinyítés.
Értekezésünk tárgya a vu-hszia egyik legjobbja. Tizenhat éve készült, tehát nagyjából egy generációval ezelőtt. Zhang Yi-mou ezzel a művével robbant be a nyugatiak köztudatába, holott akkor már 26 éve alkotott és gyűjtötte a díjakat. A Hős című filmjének okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
A háború poklát kis költségvetésből és kevés szereplővel megjeleníteni talán még Ryan közlegény megmentésénél is nehezebb vállalkozás; a nézők legtöbbje ugyanis nagyszabású csatajeleneteket, Michael Bay-hez méltó robbanásokat, heroizmust és sok vért akar látni. A háborúnak azonban létezik egy másik arca is. Ez a személyes történetek, a viaskodások, az elme törékenységének világa, ahol az otthon melege fizikailag és képletesen is nagyon nagyon messze van.
Ismét itt van a karácsony, a szeretet ünnepe. Ilyenkor igyekszünk nem a tévé vagy a számítógép előtt ülve tölteni ezt a pár napot, és próbálunk minél több időt tölteni a családtagjainkkal. Azonban előfordulhat, hogy az ember egy kiadós ebéd után mozdulni sem tud a kajakómától, és már unja a rokonok társaságát, de azért mégis hűek akarunk maradni az ünnep szellemiségéhez. Ilyenkor vetődik fel az egyszeri filmrajongóban az ötlet, hogy valami karácsonyi filmet kéne nézni. Szerencsére elég nagy a választék, az olyan konvencionális daraboktól kezdve, mint Az élet csodaszép és a Reszkessetek, betörők, az olyan kevésbé szokványos mozgóképekig, mint az Erőszakik vagy a Durr, durr és csók. Az alábbi összeállítás keretein belül a Kritizátor szerkesztőségének tagjai bemutatják, hogy szerintük mi az ideális karácsonyi film.
A kultuszfilm alfája és omegája. Huszonhárom éve készült, azóta majd’ másfél generáció nőtt fel, amennyiben tizenhat évvel átlagolunk. Tarantino ezzel a pofátlan remekművel mutatja be gyermek- és fiatalkora szinte összes kulturális hivatkozási pontját. Ennek a filmnek okostelefonokra „komponált” ajánlója ma így festene.
Két évvel ezelőtt megnézhettük, hogy milyen jövőt szán a Disney a Star Wars franchise-nak. Az ébredő Erő jött, látott, és győzött, de nem nyerte el mindenkinek a tetszését maradéktalanul. Vajon a most bemutatásra kerülő nyolcadik epizód kiköszörüli a csorbát, és végre kapunk egy olyan filmet, ami méltó a régi trilógiához? (A kritika spoilerektől mentes.)
Voltak már úgy, hogy miután láttak egy filmet, pár nap elteltével kb. semmire nem emlékeztek az egészből?Hasonló helyzetben vagyok most én is; bámulom a monitort, kortyolgatom a kávémat és próbálok felidézni legalább kettő fontosabb momentumot a filmből, ami kiindulópontként szolgálhatna ennek a cikknek a megírásához. Mindenesetre gondolom felesleges leírnom, hogy ez a szituáció általában nem a később klasszikus magaslatokba emelkedő filmek esetében szokott előfordulni.
Amikor először láttam a Hét nővér előzetesét, kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki a rendez a történetből. Elvégre az egygyerekes családmodell nem új keletű, hiszen Kínában tudtommal jelenleg is érvényben van. Persze itt nem veszik el a szülőktől a csemetéjüket, hanem jóval több támogatást kapnak. Az viszont nagyon érdekelt, hogy egy ilyen világban mégis hogyan boldogulnak a magukat Karen Settmannek nevező hetes ikrek.
Kezdetben volt a legkisebb fiú, a klasszikus népmesei hős. Köpönyegéből bújt ki a maszkulin akcióhős. A gyenge, gyámolításra szoruló nő (és vele a fele királyság), de leginkább a világ megmentése lebegett előtte mindenkori célként. Földön, vízen, levegőben, valamint a sínek között üldözött és üldöztetett; nem töltött, csak lőtt, közelharcban párja nem volt, s végül mindig győzött, mert ő volt a jó, ha mégoly szúrós is volt a tekintete. A hímsoviniszta hajszafilm női karakterei némi leegyszerűsítéssel pusztán díszletelemek, szextárgyak, a vizuális eszköztár falvédői. Az elsősorban férfiakból álló célközönség számára plusz vonzerőt jelentettek.
A sztárokat az utóbbi évtizedekben felváltják a celebritások. Olyan emberek, akik nem szakmai vagy művészeti tevékenységükkel vívták ki maguknak a népszerűséget, hanem inkább személyiségükkel, vagy a társadalom által rájuk ragasztott bélyegek révén válnak népszerűvé. Ez a folyamat elérheti a művészeti szférában tevékenykedő személyeket éppen úgy, ahogy a hétköznapi embereket is. Később – bár leegyszerűsített formában – de már-már mémmé minősülnek át ezek az arcok. Magyarországon a kilencvenes években ez a folyamat egy Ambrus Attila nevű férfival kezdődött, aki Viszkis néven vált híressé (vagy hírhedté) – köszönhetően posta- és bankrablásainak.
