Karácsony környékén mindig befut néhány olyan film a mozikba, amik arra hivatottak, hogy kielégítsék azon nézők igényeit, akik valami romantikus komédiát szeretnének nézni, de már kívülről fújják az Igazából szerelemet. Az egyik ilyen filmet idén Spanyolország szállította nekünk.
Az I. világháború alapvetően nem tartozik a filmesek kedvenc témái közé, Magyarországon pedig ez fokozottan igaz. Bár az Osztrák-Magyar Monarchia színeiben harcoló magyar katonák iszonyatos véráldozatot és veszteséget szenvedtek, emléküket mégsem őrizte játékfilm… Ezidáig! Kovács István rendező úgy érezte, hogy változtat ezen és Köbli Norbert forgatókönyvíróval közösen belevetették magukat a „nagy háború” poklába. A végeredmény sajnos viszont felemásra sikeredett…
Végre megérkezett a sokak által várt Zsivány Egyes, az új Csillagok háborúja film. Ezúttal nem a széria részeként, hanem mint egyedülálló történet próbál beilleszkedni és megállni a helyét egy sokak életét meghatározó science- fantasy világban. A Star Wars univerzumban központi szerepet játszanak az erőhasználók (a filmekben jedik, sith-ek) és az egész történet köréjük van felépítve, éppen ezért furcsa lehet számunkra a Zsivány Egyes, mert ezúttal nem közvetlenül az Erő körül forog minden, és a hangsúlyt a világ többi elemére helyezik. Nézzük, mennyire sikerült a szívünkbe lopnia magát a filmnek!
Nincs azzal baj, ha a horror világába belevisznek az alkotók valami újat, valami egészen merészet, ám ebben az esetben joggal lehetnek elvárásaink, még ha totálisan furcsának tűnik is az ötlet. De amit mai alanyunk nyújt, az enyhén szólva is máglyára való. Ideje megetetni a jó öreg szemetesládánkat, csak nehogy cukorbeteg legyen a végén. Jöjjön hát a The Gingerdead Man! (2005)
Mads Mikkelsen 20 éves karrierje jó példa arra, hogyan kell ingázni az európai és a hollywoodi filmgyártás között. A dán születésű színész első komolyabb szerepét 31 évesen kapta attól a Nicolas Winding Refn-től, aki többek között a Bronson (2008), a Drive – Gázt! (2011) és a Neon démon (2016) filmeket is jegyzi. Sokáig hazája filmrendezőivel dolgozott, filmográfiája egyik mérföldkövének azonban a 2000-es évek számítanak, amikor megismerkedett Anders Thomas Jensennel. Munkakapcsolatuk gyümölcsözőnek bizonyult, érdekes karakterek eljátszására kérte fel, akik megszemélyesítéséhez nemcsak lelkiekben, de külsőleg is át kellett lényegülnie. Szerintem ő az a rendező, aki a legtöbbet volt képes kihozni belőle, ugyanakkor Susanne Bier jó barátja és örökös forgatókönyvírójaként a drámai, őszinte színészi jelenlétet követelő főszerepeivel is mindig Mikkelsent találta meg. 2004-ben szerepelt az első nagy hollywoodi produkcióban, az Artúr királyban, bár itt kisebb szerep jutott neki, majd elérkezünk 2006-hoz, a James Bond-filmek új érájához. A Casino Royale sikere egyben az ő belépője is volt Hollywoodba, és egyszerre mindenki el/megismerte a dán színészt, akinek karakteres arcára és széles színészi eszköztárára megéri nagy költségvetésű produkciót építeni. A harmadik legfontosabb állomás az életében a Hannibal sorozat volt, ahol Bryan Fullerrel karöltve új életet leheltek a kannibál doktor történetébe. 1996 óta nagyot fordult vele a világ, idén még a cannes-i zsűri tagjai közé is beválasztották, de talán az idei év a Zsivány Egyes miatt lesz a legemlékezetesebb, amiben nem kisebb karaktert kelt életre, mint Galen Erso tudóst, aki megalkotta a Halálcsillagot, a Birodalom szuperfegyverét. Az új különálló Star Wars-film kapcsán pedig összeszedtem a tíz legjobb filmjét, amit ha még nem láttatok, érdemes pótolnotok.
A februári Oscar-gálán a Mustang c. török filmnek komoly esélyei voltak arra, hogy megnyerje a „Legjobb idegen nyelvű film” elismerését, de végül a Saul fia készítői vihették haza az aranyszobrocskát. Idén Törökország a Hideg hegyeket jelölte a díjra. Vajon ezúttal sikerül a bravúr, és egy török filmet fog kitüntetni az Akadémia?
„A bizalom minden kapcsolat alapja”- tartja egy meglehetősen közhelyes, mégis igaz megállapítás. De hogyan bízzon az ember partnerében, ha annak a munkájával jár a hazudozás és a megtévesztés. Nem, most nem a színészekre gondoltam, és nem is a válófélben lévő Brangelina párosra. A nagy mesélő, Robert Zemeckis legújabb filmjében egy II. világháborús kémrománc történetét meséli el a nagyérdeműnek, egy nem is akármilyen párossal. Vajon ennyi év után is tud-e Zemeckis igazán élvezetes mozit készíteni?
Előző, a dogma filmes mozgalommal foglalkozó cikkemben már utaltam rá, hogy a rendezők csak szigorú szabályok mentén alkotnak, arról viszont nem beszéltem, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, vagyis hogyan valósulhat meg a dogma filmgyártás, és legfőképpen milyen személetmódot, kulturális és társadalmi tényezők befolyásolják. Az alapítók, Thomas Vinterberg és Lars von Trier közül Vinterberg jegyzi az első dogma filmet, ami 1998-ban jelent meg, és a Festen (Születésnap) címet kapta.
Visszatérni egy bejáratott franchise világába nem egyszerű. Ott vannak a rajongók, akik elvárják az újat, de azért lehetőleg legyen olyan, mint a régi. Ott vannak az újoncok, akiket meg kell nyerni. És ott van Hollywood rákfenéje, miszerint minden áron főt kell hajtani a korábbi alkotások előtt, és lehetőleg minimum trilógiában. A Star Wars előzmények szempontjából már leszerepelt és a Gyűrűk ura sem győztesen vívta meg csatáját Középföldén. Így adott okot némi aggodalomra a Legendás állatok, még akkor is, ha a regények írója, J. K. Rowling jegyzi. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Warner Bros. egyébként mennyire híján van ütőképes filmeknek, már könnyű látni: úgy kellett a stúdiónak egy jó blockbuster, mint egy falat kenyér.
Egy napon, ha megérkeznek hozzánk az idegenek, nem egy Michael Bay típusú látványorgia részesei leszünk, hanem próbára tesszük az emberiség kommunikációkészségét. Denis Villeneuve filmje, az Érkezés erről szól, és igyekszik feltárni milyen módon hatna egy ilyen jelenség a világra, ha a lehető legrealistább szempontból szeretnénk vizsgálódni. Egy mesterien, szinte mérnöki pontossággal elkészített filmről beszélünk, ami immár sokadjára bizonyítja, hogy a rendező úrral érdemes, sőt, kell foglalkozni. Most, egyelőre ne a múltat (Felperzselt föld, Ellenség, Fogságban, Sicario – A bérgyilkos) vagy a jövőt beszéljük ki (Blade Runner 2049), hanem nézzük meg, mi teszi az Érkezést a 2016-os filmév legjobb sci-fi darabjává.
